Árpád vonal

A feladat

Mióta Árpád fejedelem átkelt a Vereckei-hágón, azóta közismert: ez Magyarország keleti kapuja, ahol mást már nem szabad beengednünk. A Kárpátok láncolata természetes védőövként, gyepüvonalként fogta körül hazánkat. A védelem szervezésével hosszú ideig nem foglalkozott a magyarság, mivel a terület védelmi szerepét a természet adta lehetőségeivel töltötte be, így kezdetben csak szórványosan szállták meg ezt a területet. Olyannyira nem, hogy az ország területének törzsek közötti felosztásában sem vett részt, így a birtokjogi fejlődés során mint gyepűvonalon túli terület, királyi birtok lett, s a hatalmas erdőségek nagy része vadászterületként szolgált.

Az első leckét a kunoktól és besenyőktől kaptuk, aztán jöttek a mongolok, majd a tatárok többször is. A határvédelem igénye vitte Erdélybe a székelyeket és a szászokat a templomerődeikkel és erődtemplomaikkal. A törökök előnyomulását a déli végvári rendszer igyekezett lassítani, a török idők után pedig felállt a határőrvidékek láncolata. 1848/49 pedig megmutatta, hogy újra keletről jövő veszélyre kell készülnünk. A második világháború idején ez be is következett.

A védelem lehetőségei

A Kárpátok tökéletesen megfelelnek azoknak a földrajzi követelményeknek, amelyek kedvezőek a védő félnek és nagyon nehezítik a támadó lehetőségeit. A magas hegyek, a keskeny völgyek a mozgást rendkívüli módon korlátozzák. Így a modern haditechnika adta lehetőségek nem érvényesülnek, de még az élőerőt sem lehet úgy alkalmazni, mint a jól járható terepen. A váratlanság szerepe is háttérbe szorul, mert a védő pontosan tudja hol várható az ellenség támadása.

Persze a védőnek sincs egyszerű dolga. Az erődharc egyike a legsúlyosabb harccselekményeknek, nem csak a támadó, hanem a védő szempontjából is. Az erődökbe zárt védők helyzete hasonló a tengeralattjárókra beosztottak helyzetével. A mozdulatlanságra való kárhoztatás fokozhatja a pánik hajlamot és kedvezőtlenül hat a harci kedvre is. Az erődbe zárt katona nem igen számíthat felmentésre, visszavonulásra sincs lehetősége. Ha nincs remény a győzelemre a pusztulás vagy a megadás között választhat.

Az erődöktől túl sokat várni - ráadásul azokat bevehetetlennek képzelni - súlyos tévedés volna. Tisztán védelmi céllal épült erődítések nem érnek sokat, bármilyen erősek is legyenek. Az ilyen erődrendszerek a hadsereg kiképzésének, szervezésének és elsősorban támadó szellemének akadályozói. Az erődök valódi értéke abban rejlik, mennyire képesek a hadsereg offenzív szellemben vezetett hadműveleteit megkönnyíteni.

A Kárpátok megerősítése nem volt újszerű gondolat, hiszen népünk történelme során számtalan esetben került sor e csodálatos természeti képződmény védelmére. Korábban elegendő volt a hágók lezárása, eltorlaszolása, azonban a modern haditechnikával szemben ez már nem volt elegendő. A hágók, szorosok lezárására hatalmas betonerődök építhetők ugyan, de a célt, az ellenség tartós feltartóztatását a gyakorlati példák szerint nem biztosította. A háború eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy a nagy költséggel felépített, modern technikával felszerelt hatalmas beton erődök csodásan ellenálltak a tüzérség tűzcsapásainak, a repülőgépek bombatámadásainak, de teljesen védtelenek voltak a szökellő, kúszó, magával robbanóanyagot cipelő katonával szemben, aki ha - kihasználva a saját csapatok lefogó tüzét, vakítását, ködösítését, stb. - eljutott a betonmonstrumig, nagy valószínűséggel fel is robbantotta azt. Ezért az ország védelmére egy Európában egyedülálló erődrendszert hoztak létre. Az Árpád-vonal működése nem hasonlítható sem a francia Maginot-vonalhoz, sem az Európában kiépített erődrendszerek egyikéhez sem. A korabeli magyar szakemberek tanulmányozták a különböző védelmi rendszerek működését, előnyeit, hátrányait és ezeknek a tapasztalatoknak a felhasználásával kezdtek hozzá az ezeréves határok, a Keleti-Kárpátok megerősítéséhez.

A megvalósítás

Az Árpád vonal létesítése Kárpátalján az 1939. évi, Észak-Erdélyben és a Székely-földön az 1940. évi visszacsatolásokat követően kezdődött, s 1944 nyaráig tartott, a magyarországi harcok kezdetéig. Délnyugaton a Székely határőrség, középen a IX. magyar hadtest (1944. aug. 30-tól 2. magyar hadsereg) és a Moldvából visszavonuló 8. német hadsereg, északnyugaton az 1. magyar hadsereg védte. A sikeres magyar katonai védekezés elsősorban az ún. "Kárpát-védelem"-nek, illetve az annak keretében kiépített kettős, majd hármas erődvonalnak volt köszönhető.

Az 1940. év őszén hozták létre az ún. Erődítési Parancsnokságot, amely a már építés alatt álló kárpátaljai védelmi művek mellett felügyelte a Keleti-Kárpátokban, azaz Észak-Erdélyben és a Székelyföldön felállítandó hasonló erőd-rendszer, az összesen 780 km (!) hosszú Árpád-vonal létesítését is. Ez a kárpátaljai Uzsoki-hágótól az észak-erdélyi Borsai-hágóig, majd a háromszéki Ojtozi-szorosig húzódott, illetve Székelyföld belsejében azzal párhuzamosan - déli irányból észak felé - futott. Utóbbi szakaszát körkörösen védhető zászlóalj támaszpontok alkották a Bereck-Sepsiszentgyörgy-Barót-Székelyudvarhely-Parajd-Görgényi-havasok vonalon.

Az ezeréves történelmi határtól 15-25 km-re nyugatra, az ország peremén kiépített Árpád-vonal létesítésekor a magyar hadvezetés tökéletesen kihasználta a Kárpátok nyújtotta lehetőségeket. A hazánk belsejébe futó folyó- és patakvölgyek, szorosok védelmére összpontosított, hiszen az ezer méternél magasabb hegyekben nagyobb csapatok támadása lehetetlen. A völgyeket - Kárpátalján is, ahol az Árpád-vonal mintegy 250 km hosszan a Malomrét-Havasköz-Vezérszállás-Volóc-Ökörmező-Felsőszinevér-Alsókalocsa-Oroszmokra-Kőrösmező-Rahó-Keresztálló-csúcs (1853 m) szakaszon húzódott, egy-egy völgyzárral reteszelték el, amelyek rendszerint 15-20 betonerődből álltak. E fedezékeket mélyen a földbe vájták, tetőzetük 60-100 cm vastagságúra készült. Az erődökhöz futóárkok csatlakoztak, amelyek a nyílt tüzelőállásokhoz vezettek. Ez utóbbiak általában egymás fölött helyezkedtek el a hegyoldalon, emeletes tűzrendszert képezve. A védőállások összeköttetésben álltak egymással, hogy a többit tűztámogatásban tudják részesíteni. A völgyzárban a harckocsikkal és gépjárművekkel járható utakat, patakvölgyeket elaknásították, illetve lebetonozott harckocsi-akasztó prizmákkal tették járhatatlanná. Az utakon kettős vasbeton sorompókat állítottak, amelyek között csak kanyarogva lehetett áthaladni. A betonfedezékek ajtaja rendszerint a leszerelt, volt román és cseh erődvonalból származott. A völgyzárak védelmét egy-egy erődszázad látta el, de sokkal több sorozatlövő fegyvere, akna-, illetve gránátvetője és páncéltörő fegyvere volt, mint a hasonló alakulatoknak. Az erődszázad mögött négy-hat km-re építették ki annak a határvadász zászlóaljnak a körletét, amelyhez az erődszázad tartozott. A vezetési pontokon kívül segélyhelyek készültek a föld alá süllyesztett vasbeton erődök mintájára. A völgyzárak közötti hegygerinceken határvadász portyázó századok tartották az összeköttetést.

A Hunyadi-állást Kárpátok gerincétől keletre, az ország területén kívül létesítették. Ez volt hivatva egy kiegészítő védőállásként megakadályozni, hogy az ellenség menetből felzárkózzon a fő erődszakaszra, az Árpád-vonalra. A Hunyadi-állás északról délkelet felé haladva helységtámpontokból (Turka-Tuchla-Ludwikowka-Zabie-Nadvornaja-Krzyvorovina-Tatarov-Uscie Put) állt, és lezárta a fő irányokat. A védelemre kijelölt településeket lövészárkokkal, harckocsiakadályokkal, aknamezőkkel, gyalogság elleni drótakadályokkal vették körül. A házakat és pincéiket megerősítették, és előkészítették a helységharcra. E településeken gyalogos csapatok rendezkedtek be körkörös védelemre.

A Szent László-állás volt a középső védelmi vonal, amelyet a történelmi országhatáron hoztak létre és a Kárpátok gerincén húzódott. Célja, hogy a Hunyadi-állás és az Árpád-vonal között legyen még egy védelmi vonal, ahol a magyar csapatok egy esetleges visszavonuláskor megvethetik a lábukat. Lényegében ún. felvételi állás volt, amely első világháborús lövészárkokból és hágókon kiépített műszaki akadályokból állt. A Szent László-állás Szinna térségétől, az akkori szlovák-magyar-volt lengyel hármas határtól a Máramarosi-havasok Keresztálló-csúcsáig (1853 m), a magyar-román-volt lengyel határig húzódott. A hármas védőrendszerrel (Hunyadi-, illetve Szent László-állás és az Árpád-vonal) a magyar védelem teljes mélysége helyenként elérte a 40-50 km-t.

A harcok

A szovjet hadsereg 1944. július 23-án érte el a történelmi határtól keletre Galíciában húzódó első, több mint 200 km hosszú magyar védelmi vonalat, az Északkeleti-Kárpátok gerince előtt 15-25 km-re kiépített Hunyadi-állást, ahol kemény ellenállásba ütközött. A szovjet katonai vezetés ezért leállította a hadműveleteket, és augusztus 5-én létrehozta a 4. ukrán frontot, amelynek azonban nem volt elegendő ereje a Kárpátokban lévő magyar védelmi rendszer leküzdéséhez. Ezért kellett Jászvásár-Kisinyov térségében Bukarest felé megindítani a 2. ukrán front támadását a Kárpátok délről való megkerülésére.

A Kárpátok előterében (az Árpád vonal előtt!) a magyar csapatok augusztus 23-ig, Románia háborúból való kiugrásáig hősiesen kitartottak, és visszaverték az ellenség sorozatos támadásait. Az itt küzdő 1. magyar hadsereg eközben lassan visszavonult a Kárpátokhoz, de helyzete a hónap végén veszélyessé vált, mert kötelékéből több magyar és német seregtestet kivontak. Ezért sürgősen végre kellett hajtani a hadsereg hátra-vonását a főbb útvonalakat lezáró, kevesebb erővel is tartható, jobban kiépített Szent László állásba, de főként az Árpád-vonalba.

A 4. ukrán front csak szeptember 9-én indította újabb támadását. Célja a Kárpátok hegyláncának elérése, majd a hágókon átkelve a szlovák határig való előrenyomulás, illetve a magyar Alföld északkeleti peremének az elérése. Az 1. magyar hadsereg alakulatai a Szent László-állásba vonultak vissza. Az elkeseredett, folytonos szovjet támadás 18 napig (szeptember 28-ig) tartott, fő eredménye az volt, hogy a csapatok átkeltek a Kárpátok fő hegyláncán és elfoglalták a hágók körzetét.

Közben a 2. ukrán front Jászvásár-Kisinyov térségében Bukarest felé indított hadműveletet a Kárpátok délről való megkerülésére. A német–román állásokat augusztus 23-án törték át Jászvásárnál, ekkor Románia fegyverszünetet kért (korabeli szóhasználattal: "kiugrott a háborúból"), s egy hét múlva, augusztus 31-én a román fővárosból is kiverték a német csapatokat.

A magyar hadvezetés szeptember 25-én kezdte meg az 1. hadsereg teljes állományának a visszavonását a Szent László-állásba, illetve annak védhetetlensége esetén az Árpád-vonal erődrendszerébe. A Kárpátok fő gerincének a közelébe csak ebben az időben jutott el a szovjet hadsereg és két nap múlva (27-én) átlépte a Tatár-hágót, s betört Kárpátalja területére, de számottevően nem tudott előrenyomulni. Az 1. magyar hadsereg jobb szárnyát ekkor az Árpád-vonalra vonták vissza.

A 2. Ukrán Front csapatainak sikeres hadműveletei miatt (ezek délről megkerülték az 1. magyar hadsereget) a magyar hadsereg kénytelen volt megkezdeni csapatainak visszavonását Kőrösmező körzetéből Rahó irányába, és azon túl, Máramarossziget felé. A 2. ukrán front október 20-án elfoglalta Debrecent, balszárnya 21-én Baját s kijutott a Dunához. Csak ekkor tudott kibontakozni Kárpátalján a 4. ukrán front támadása, amely nem áttörte az Árpád-vonalat, hanem a bekerítés veszélye miatt október 17-étől visszavonuló 1. magyar hadsereget követve birtokba vette az üresen hagyott állásokat.

Közben október 15-én Horthy Miklós kormányzó kiáltványt olvasott fel a Magyar Rádióban, amelyben bejelentette Magyarország kilépését a háborúból, valamint azt, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. A kormányzó azonban még bízott Adolf Hitlerben és nem akarta elhagyni Budapestet. Német katonai puccsal eltávolították a hatalomból, majd Németországba internálták.

Két napos hadműveleti szünet után a szovjet haderő támadást indított a kárpátaljai magyar arcvonal ellen, s azt áttörve elfoglalta Máramarosszigetet és a Visó folyó völgyét. Az 1. magyar hadsereg parancsnoksága ekkor úgy döntött, hogy az ellenségtől mielőbb elszakadva, csapataival folytatja az október 14-én megkezdett hátramozgást, és a Tisza középső szakaszán tartóztatja majd fel a szovjet előrenyomulást.

A legkedvezőbb tiszai átkelőhelyek elvesztésével az Erdélyből visszavonuló 2. magyar és a 8. német, valamint a Kárpátaljára visszavont 1. magyar hadsereg szovjet bekerítése már megvalósulni látszott. A német hadvezetés 18-án engedélyezte az ún. "Kárpáti hadsereg" csapatainak a Tisza középső szakasza-Csap-Ungvár-Vihorlát-hegység vonalra történő visszavonását, amely október 24-ig terv szerint meg is történt. Ugyanezen a napon azonban a szovjet csapatok a visszavonuló 1. magyar hadsereg hátába kerültek. Az Árpád-vonalban ekkor még lezárta az Ung folyó völgyében az Uzsok és Ungvár közötti utat. Október 24-én azonban kénytelen volt feladni Huszt városát, majd Beregszászban október 28-ig tartotta magát. Csap községet és az itteni Tisza-hídfőt csak egy hónap múlva, november 26-án tudta a szovjet haderő birtokba venni, amellyel Kárpátalja területén véget ért a második világháború.

Az Árpád-vonal völgyzáraiból és állásaiból visszavonuló csapatok utóvédharcai során megkezdődött a magyar haderő felbomlása. A sikertelen kiugrási kísérlet, a nyilas hatalomátvétel, az ország jelentős területének elvesztése, a csapatok német vezetés alá helyezése valóban demoralizálta a magyar csapatokat.

A maradványok

ssssss

ggggg

Értékelése

A honvédség szakemberei 1940-44 között egy olyan erődvonalat építettek ki, amelyik egyedülálló vállalkozás volt Európában. Nem a felhasznált anyagmennyiséget, az erődök nagyságát tekintve, hanem a működési elve volt egyedülálló. Kímélve az anyagot, kímélve az emberi életet, a lehető legnagyobb teljesítményre volt képes. Természetesen nem a Vörös Hadsereg nagyszabású támadása ellen készült, de azt is feltartóztatta. Csak Románia kiugrását követően veszítette el jelentőségét, mert délről megkerülték a szovjet csapatok, így a további védelme értelmetlenné vált. Tény, hogy az Árpád-vonal volt az egyetlen olyan erődrendszer Európában, amit nem törtek át.

Az Árpád-vonal kiváló példája annak, hogy a földrajzi viszonyok figyelembe vétele mind a stratégia (az erődvonalon alapuló védelem), mind a taktika (a völgyzárak működése) esetében elsődleges szempont kell hogy legyen.

Forrás: Bottlik és Szabó írásai, előadásai és helyszíni magyarázatai
Balázs György fotói: Kárpátalja (2003); Úz völgy (2004)

Zusammenfassung:

Die Árpád-Linie in den Karpaten

Theorie:

Durch die Analyse der Schlachten gegen befestige Stellungen, sowohl im 1. als auch im 2. Weltkrieg gelangte man in Ungarn zum Schluss, dass Befestigungswerke zwar nicht undurchbrechbar sind, den feindlichen Vormarsch aber aufhalten, verzögern können. Eine andere Feststellung war - vor allem durch Ebel-Emael und der Maginot-Linie, dass die Verteidigung nicht starr, sondern aktiv sein muss, und die einzelnen Werke sich gegenseitig unterstützen müssen.

Auch der Schluss wurde gezogen, dass eine Befestigung sämtlicher Grenzen (wie es z.B. die Franzosen und die Tschechoslowaken gemacht haben) unsinnig und die Widerstandskraft des Landes eher benachteiligt. Ständige Befestigungen müssen an besonders gefährdeten, aber leicht sperrbaren Abschnitten, unter Ausnützung der natürlichen Hindernisse angelegt werden.

Aus diesen Gründen wurden in den Karpaten nur die Pässe befestigt, die aber sehr stark. Zwischen den einzelnen Talsperren wurden nur Feldbefestigungsanlagen angelegt, viele unter Ausnützung von Graben aus dem 1WK. In den einzelnen Talsperren waren die Bunker nur gegen Bomben- und Ari-Angriffe gedacht, die Feuerstellungen waren offen, in Feldbefestigungsanlagen untergebracht. Die Verteidiger sollten mit ständigen Gegenschlägen den feindlichen Aufmarsch und die Angriffsvorbereitungen stören. Die Talsperren waren Igelstellungen, und waren gegen Angriffe aus allen Richtungen befestigt. Die einzelnen Stellungen und Bunker konnten sich gegenseitig Feuerschutz geben.

Praxis:

Die ersten Vorbereitungen zur Grenzbefestigung wurden im Sommer 1939 getroffen, mit dem Bau der Rückwärtigen Kasernen, und sonstigen Gebäude. Nach und nach begann man auch mit dem Bau von Sperren, aber der Bunkerbau verzögerte sich bis Frühling 1940. Bis dahin sah man die Maginot-Linie als modernste der Welt an, und deshalb wollte man noch ähnlich große Bunker bauen. Die ersten Bunker, die im Kárpátalja (heutigen Karpat-Ruthenien Ukraine) gebaut wurden, folgten noch dem französischen Vorbild. Im Herbst 1940 besuchte eine ungarische Kommission die belgischen und französischen Festungsanlagen, und aus diesen Erfahrungen heraus wurde die gesamte Konzeption überdacht (siehe Theorie). Im Winter 40/41 wurde das Befestigungskommando aufgestellt, um die Befestigung der Grenze zwischen dem Uzsoker- und dem Ojtozer-Pass zu leiten (Heute: Uzhok, Ukraine, und Oituz, Rumänien).

Die Länge der Bauarbeiten wurde auf ca. 10 Jahre veranschlagt. Das Budget des Kommandos: 01.07.1939 - 30.12.1940: 14,2 Millionen Pengő, 1941: 6,8 Millionen, 1942: 19 Millionen, 1943: 67 Millionen, 1944: 67,5 Millionen. Umrechnungskurs 1938: 1 Pengő = 4,4 USD. Die Daten für 1943/44 sind ein wenig irreführend, da die Inflation schon Auswirkungen zeigte, und neben der Árpád-Linie auch die Hunyadi- und St. László-Stellungen daraus ausgebaut wurden (Hunyadi-Stellung: Feldbefestigungen in den rückwärtigen Gebieten der 1. ung. Armee in Galizien, St. László-Stellung: Feldbefestigungen an den Landesgranzen).

Die Befestigungen:

Die Talsperren wurden einige Km hinter der Grenze angelegt, und bestanden aus 10-20 kleinen Bunker, davor Panzergräben, Stacheldraht (in einigen Fällen mit Hochspannung), Minenfeldern. Die Garnison bestand aus 200-300 Mann. Oft wurde hinter der ersten Sperre in 5-10 km Entfernung noch eine zweite gebaut. Zwischen den einzelnen Sperren wurden Feldbefestigungsanlagen angelegt, mit sog. Bastionsstellungen auf den beherrschenden Höhen. Die Feldbefestigungen wurden, bzw. sollten im Frieden von den Grenzschutztruppen, im Krieg durch die reguläre Armee besetzt werden.

 
Folgende Talsperren entstanden bis Herbst 1944:               Folgende Talsperren sind geblieben:
(Nord nach Süd):

Quelle: Szabó József János: Az Árpád-vonal. Budapest: Timp, 2002.