Pozsony

Berenik Anna értelmezése:

~ Pozsonyi csata

Forrás: Berenik Anna: Árpád fejedelem nyomában (2001)

Marcali Henrik:

A pozsonyi csata

Árpád halálával, és az ennek következtében a magyarok gyöngülése felől szálló véleménynyel szokták megmagyarázni a bajoroknak 907-iki nagy hadjáratát. Erre külön ok alig kellett; hisz most már nemcsak a bajorok, hanem a szászok is tisztában voltak a magyar kalandozások természetével, és érthető, ha kisérletet tettek egy nagy erőfeszitéssel megszabadulni az őket folyton zaklató pogányoktól. Megindult hát ellenök a bajor nemzetnek, akkor a német törzsek közt a leghatalmasabbnak, összes hadi ereje. Ott volt a már próbált vezéren, Liutpold őrgrófon, Bajorország és Karinthia kormányzóján kivül még az összes főpapság hadi kiséretével, közte Theotmar salzburgi érsek és társai, a 900-iki levél írói, ott volt számos gróf és szabad vitéz. Neveiket a klastromi halottas jegyzékekből, necrologiumokból ismerjük, mert a hadjáratot közülök kevesen élték túl. Úgy látszik, most a bajorok támadtak, ők keresték fel az ellenséget tulajdon földjén, mert a csata helyének nincs más meghatározása, mint az, hogy "keleten" volt.

Rövidek, de sokat mondók az évkönyvek jelentései e csatáról. Az egyik szerint az egész bajor sereg megöletett, a másik egyszerüen a bajorok legyilkolásáról szól a pogány kard által.20 Később a humanista Aventinus kiszinezte e jegyzeteket és sorban előadja, mint végeznek a magyarok a három csoportban országukba hatoló ellenséggel. Ez az előadás megtalálta az útat a mi történeteinkbe. Valósággal a csata lefolyásáról mit sem tudunk, csak az bizonyos, hogy a sereg java részével együtt odaveszett Liutpold is és vele a püspökök. Kitünt, hogy a bajor sereg a maga erejével nem birja megállani a sarat a magyarok ellen. Akkor a szomszéd és irigy sváb törzsben még némi káröröm mutatkozik a bajorok tönkremenése fölött, mely "babonás kevélységöknek" volt gyümölcse. De csakhamar tapasztalniok kellett a nyugotibb német törzseknek, hogy a védőitől megfosztott országon át az ő határaikba hömpölygött át a magyar pusztítás árja.

Forrás: dr. Dedek Crescens Lajos: Pozsony vármegye története (1904); mek.oszk.hu

Szabó Károly:

A pozsonyi hadjárat

A németek, a bajorok most kezdtek igazában eszmélni. Eddig, ősi szokásukhoz híven, kicsinyelték az Európa színpadára lépett új népet. Valami kisebb jelentőségű szervezetlen nomád hordának tartották, a kiket, - úgy hitték, - némi ajándékokkal megvesztegethetnek, kényük kedvük szerint kihasználhatnak s ha megunták, egy csapással visszaűzhetnek oda, a honnan előkerültek: Ázsia ismeretlen sivatagjaiba. Elbizakodottságuknak megadták az árát és a kicsinylés csakhamar babonás rettegéssé változott. Ez az elbizakodás magyarázza meg a 907-iki nagy bajor-magyar háborút, melyben a magyarok még a velük szemben szélsőségig elfogult német tudósnak Dümmlernek bevallása szerint is, évszázadokra biztosították úralmokat Alsó- és Felső Pannóniában, a Duna és Tisza hátán, a Kárpátok és Balkán hegység között elterülő dúsgazdag vidéken. 907-ben a magyarok már az egész mai Magyarországnak a birtokában voltak. Az Ostmark vérzett lovaik patája alatt, Felső-Olaszország és a Limes sorabicus mentén lakó népek reszkettek nevük említésére. Liutpold, a vitéz őrgróf, Dietmar, Salzburg harcias érseke, a bajor püspökök és főurak úgy vélték, itt volna az ideje, hogy egy csapással végezzenek a jövevény "barbárokkal". Megfújták a harci kürtöt és elhatározták az irtó háborút. Hadi taktikájuk annak a diadalmas tervnek volt hű másolata, a mellyel egykor Nagy Károly tette tönkre az avarok hatalmas birodalmát.

Roppant sereg gyűlt össze 907. június 17-én az Ennsen túl, Ennsburg vára és szent Flórián kolostora között, hol maga Lajos király is személyesen jelen volt. Innen a sereg, mely jobbára nehéz gyalogságból állott, három hadoszlopra osztva, egyszerre nyomult előre. Maga a király s mellette Burghard passaui püspök, meg Aribó gróf a tartaléksereggel Ennsburgnál foglaltak állást. A Duna jobb partján Dietmar salzburgi érsek, Zakariás säbeni, Ottó freisingeni püspökök, Gumpold, Hartvik és Helmprecht apáturak vezették zászlóaljaikat; a bal parton maga Liutpold keleti határgróf nyomult előre; középütt a Dunán Sieghard herceg, a király rokona, Rathold, Hattó, Meinhard és Eisengrin bajor főurakkal vonult alá a hajóhad, a dunaparti két hadoszlop fedezete alatt.

A magyarok, mikor e roppant haderő útra kelt, kisebb csapatokban az Ennsen innen portyáztak. Hírét vévén a közelgő veszedelemnek, gyors iramodással igyekeztek vissza újonnan szerzett hazájukba, szabadon hagyva az utat legalább is Pozsonyig; ezzel az ügyes fogással azután elérték azt, hogy tekintettel a bajor haderő nehézkes mozgására, bőséges idejük maradt az egész magyar haderőt a veszélyeztetett pontok felé mozgósítani.

A hadjárat lefolyását Aventinus bajor krónikás leírásából ismerjük; a kiről viszont a történelmi szöveg-kritika kimutatta, hogy az újabban napfényre került Chronicon Altahense adatait használta fel. Nézetünk szerint azonban ahhoz, hogy egy ily nagy arányú hadi eseményről csak megközelítő képet is alkothassunk magunknak, nem elég egy idegen évkönyvíró szűkszavú tudósítását, egy krónikás elbeszélését venni figyelembe, hanem szem előtt kell tartani a másik harcoló félnek, a magyarnak, hadi taktikáját és ama vidéknek, a mely az események színtere lehetett, helyrajzi viszonyait is. Mindezek figyelembe vételével így véljük ennek a hadjáratnak a lefolyását rekonstruálhatónak.

A bajor haderő középteste, az eleséget és hadiszerszámot szállító hajóhad nagy tömege Pozsony előtt, a Duna elágazásánál foglalt helyet. A Csallóköz nehezen járható Duna-ágain csak egy-két hajó haladhatott előre, hogy az érintkezést a két hadoszloppal fenntartsa. Ennek is, részint a Duna medrének szeszélyes alakulatai, részben az ellenség részéről fenyegető ismeretlen veszélyek tekintetéből, csak igen lassú és óvatos lehetett az előhaladása. Azt, hogy a hajóhad egész tömege még a vizet ismerő hajósnak is csalfa vizeken előnyomulhatott és Pozsonyt elhagyhatta volna, nem igen tudnók elképzelni. A bajor haderő balszárnyának a helyzete is igen súlyos volt. Ott állottak előtte Bana, Galgócz, Sempte, sőt bizonyos tekintetben Nyitra, a melyek magyar haderővel voltak megszállva. Kétségtelen, hogy e várak fedezete mellett a magyar csapatok folytonos csatározással nyugtalanították, s hogy az a Pozsony és Sempte között elterülő lankás mezőségen túl alig juthatott.

Aránylag legkönnyebb útja volt a bajor hadsereg jobb parti hadoszlopának. Ez háboríthatatlanul haladhatott előre, már csak azért is, mert e vidéket a bajorokhoz még a legfrissebb hagyományok csatolták. Semmi kétség, hogy Dietmar a vezérlete alatt álló csapatokkal jó mélyen, lehet, hogy éppen a Bánhida környékén képződő öblös völgyig juthatott el, teljesen akadálytalanul. A magyar nemzetségek zászlóaljainak gyülekezőhelye, a dolog természeténél fogva, csakis Rákos mezeje, a Csepel melléke lehetett. Innen indultak az ellenség ellen, a melynek erejét is, hadi tervét is fürkészőik útján jól ismerték. A magyar sereg nagyobb része kétségtelenül átkelt a Dunán és a Vértes hegység fedezete alatt, annak völgyes részein haladt előre, hogy a jobb parti ellenséges hadat szemben keresse fel, a másik rész a Duna bal partján, az elfoglalt felsővidéki várak mentén nyomult előre. Egyedül a terepviszonyok ily célszerű kihasználása magyarázhatja meg azt az iszonyú vereséget, melyet a különben félelmetes bajor haderő szenvedett.

Az összetűzéseknek, a Duna bal partján kellett kezdődnie, már csak azért is, mert a jobb hadoszlop mind vezetés, mind anyag tekintetében, határozottan mögötte állott a bal parti seregnek. A magyarok tényleg a jobb parti sereget támadták meg előbb. "Iszonyú volt a viharként rohanó magyar lovasság támadása; nyilaik zápora tetemes veszteséget okozott a bajorok sűrű soraiban; de a rövid és heves roham, az erős fekvésű tábor tömeges ellenállását egyszerre nem bírta megtörni. A magyarok ekkor, hogy céljukat érjék, a lassúbb, de biztosabb módhoz folyamodtak. Egyre kisebb csapatokban véletlenül rohanták meg az ellenséget és éppen oly gyorsan, a mint jöttek, száguldoztak vissza táborukba, mind roham közben a német táborra, mind visszavonuláskor üldözőikre szakadatlanul nyilazva. Éjjel-nappal, jobbról-balról mindaddig folytak a szakadatlan csatározások, míg az ellenség e folytonos zaklatásban kifáradva, erejét és bátorságát elvesztette. Ekkor minden oldalról tömegesen rohamot intéztek a lankadt bajorokra és augusztus 9-én, a megvívott tábort összetiporták. Dietmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök s több főpap a viadal helyén halva maradt s táboruk kincsein a győztes magyarok osztoztak." Még azon éjjel, teljes csendben, átúsztatott a győztes magyar sereg a Dunán, hogy oldalt támadjon a mit sem sejtő bajor seregre. Oly gyors volt ugyanis a magyarok cselekvése, hogy Luitpold még halvány sejtelemmel sem bírt a jobbszárnyat ért csapásról. A Duna bal partján elhelyezett magyar csapatok gyors futároktól értesülvén a jobb parti eseményekről, váratlanul rajta törtek Luitpold seregén. Alig ocsúdtak fel az első meglepetés okozta zavarból a bajorok, alig rendezték el a támadókkal szemben csapataikat, máris más meglepetés érte őket. A győztes jobb parti sereg ugyanis előtört a Csallóköz felől és feltartóztathatatlan erővel tört a Sempte felől jövő támadással elfoglalt ellenségre. A bajor sereg jobbszárnya tehát két tűz közé szorult. Így történhetett csak, hogy a hatalmas és vitéz bajor sereg, mely a kelepcéből menekülni képtelen volt, csaknem teljesen megsemmisült. Luitpoldon és Eisengrim királyi főasztalnokon kívül tizenkilenc bajor főúr esett el a csatában s ezrével borították a csatatért a felkoncolt németek tetemei. Csak igen kevesen voltak azok, kiknek sikerült egérutat nyerniük és Lajos királyhoz menekülniük.

Nyomon követte őket a pihentebb magyar lovasság, míg a többiek Pozsony alá tértek és az ott veszteglő hajóhadra vetették magukat. Sieghard herceg futásban keresett és talált menedéket; Rathold, Hattó és Meinhard a halottak között maradtak. Az üldöző magyarok, s most már támadók, csakhamar a bajor király seregét is megtámadták, s azon fényes győzelmet arattak. A király, kevesed magával, csak nagy bajjal menekülhetett Passauba.

A véres és dicsőséges háború, melyet joggal mondhatunk pozsonyi hadjáratnak, megszerezte a magyaroknak az európai polgárjogot és biztosította az új hon fennállását.

(V. ö.: Szabó: Vezérek kora 148. és köv. ll. Ortvay: Pozsony város tört. I. 51-69 ll. - Pauler i. m. 45. l. ki a csatát Bánhidához teszi. - Dümmler Gesch. d. Ostfränk. Reiches. III. 546. s. köv. ll. Huber i. m. 116.)

Forrás: Szilágyi: A magyar nemzet története (1895); hu.wikisource.org

:

A pozsonyi csata

Forrás:

Badiny Jós Ferenc:

A pozsonyi csata

Forrás:

Mesterházy Zsolt:

A pozsonyi csata, nagy győzelem a németeken

Mivel e csata története kimaradt a gimnáziumi tankönyvekből, lássuk közelebbről, mi is történt.

896-tól kezdve honalapító őseink fokozatosan megszállták a Kárpát-medence akkoriban lakható területeit. A törzsek végleges letelepedésével párhuzamosan Árpád gondosan megszervezte és kiépítette az ismert "gyepürendszeren" alapuló, hézagmentes határvédelmi hálózatát is.

Nyugat féltékenyen figyelte ezt a céltudatos állami berendezkedést. A germánság jól látta, hogy a keleti-délkeleti előterében micsoda fontossága van a Duna-Kárpát tájegységnek. Ha e térben egy újabb, jelentős katonai erőt képviselő nép ver gyökeret, mint ahogyan ezt Árpád népe tette a szeme előtt, az létében veszélyeztetheti, mert onnan nyugat felé nyitott kapu vezet a németség életterébe. A hunok és avarok fojtogató évtizedeinek nem szabad megismétlődnie, - vélték Gyermek Lajos tanácsadói. S ebben a helyzetmegítélésben úgy a felső klérus, mint a főnemesség egyetértett. Tanácsadói egy megelőző háborút ajánlottak a királynak.

Lajos udvarában jól emlékeztek: az egykori Noricum - a későbbi Ausztria - területét, vagyis az Enns-Salzach, ill. Fischa-Lajta vonaláig, illetve a Dunától a Dráváig délre fekvő országrészt még 863-ban is Pannoniának írták az uralkodó ajándékozó levelekben... Jól ismerték a lovasnomádok szokásjogait, miszerint a legyőzött népek határterületét maguknak igényelték saját határvédő berendezéseikhez. Miután még Ludwig der Deutsche is (805-876) az Ostmark területét minden esetben Pannoniának, de sohasem Bajorországnak jelölte meg irataiban, határtalan aggodalomnak várták, hogy mikor hivatkoznak Árpádék ezekre az örökölt területi jogaikra. Árpád lovas tumánjai - a szemük láttára - szinte évente, de néha többször is egy ugyanazon esztendőben, már 9 hadjáratban tágították érdekterületüket nyugati irányba (a 896-907 között tíz év alatt).

Azt sem tudták megakadályozni, hogy kegyencüket, Morvaországot 905-ben letöröljék Európa térképéről és bekebelezzék birodalmukba. Ott azóta Árpád legkisebb fia, az alig 13 éves Zsolt a kormányzó.

De bűnösnek tudták magukat azért az álnok tettükért is, amit a Fischa menti tárgyalásokra meghívott Kurszán és kísérete fondorlatos legyilkolásával ("in dolo malo") követtek el 902 nyarán. Tudatában voltak, hogy Árpád megbosszulja Kurszán gyalázatos meggyilkolását. Amikor aztán Árpád egyik lovashadteste már Szászországba is ellátogatott 906-ban, elhatározták, hogy elébe vágnak a megtorló támadásnak. Evégből egy 100.000 fős hatalmas sereget toboroztak össze és annak fővezéréül az addigi Markgrafot, a bajor Luitpoldot hercegi rangra emelte Lajos király.

Árpád - már több éve berendezett - nyugati gyepűi kitűnően ellátták szolgálatukat, s jó előre jelezték ennek az óriási seregnek a gyülekezését. Így Árpád idejekorán riadóztatni tudta tumánjait (egy tumán 10.000 fő). A fővezérséget egyúttal saját maga vette át, míg három felnőtt fia: Tarhos (43 éves), Üllő (41 éves), és Jutas (35 éves) egy-egy lovashadosztályt vezettek a csatába.

A magyar csapatok az ellenállást már messze nyugaton, Pozsony előterében felvették. Árpád terve szerint, minden áron meg kell akadályozni, hogy a lényegében háromfelé tagolt ellenséges erők egyesülten léphessenek fel a számszerűleg jóval gyöngébb magyar hadsereggel szemben. Ezt biztosítandó, az első mozzanatban a folyóátkelést egyedül lehetővé tevő hajóhadat kellett kikapcsolniuk. Ezért a csata első napján, 907. július 3-án, taplós nyilazással fölgyújtották a német hajókat, miközben legendás búváraik, a híres Kund irányításával megfúrták és elsüllyesztették a legerősebb német hajókat. Sieghardt (a parancsnok) maga is, csak néhány hívével tudott nagy nehezen elmenekülni, hogy sietve Ennsburgba menjen, ahol a király epedve várta a győzelmi híreket.

A 2. mozzanatban Árpád minden erővel rázúdult a gyengébbik, déli ellenséges oszlopra, azt körbezárta és 4-én és 5-én teljesen felőrölte. Diadalittas harcosait ismert bőrtömlős pontonjai segítségével éjszaka átúsztatta az északi partra, ahol irtózatos, élet-halál harcra menő, kétnapos küzdelemben sikerült neki Luitpold seregét is megsemmisíteni. A német hadsereg irtózatos csapást szenvedett. Maga a fővezér is, de Ditmár érsek is, 2 püspök, 3 apát és 10 gróf vesztette életét a csatában. A kisszámú menekültet a magyar könnyű lovasok könnyűszerrel utolérték és levágták. Ennsburgig érve színlelten visszavonultak. De amint a vár őrsége üldözőbe vette őket, villámgyorsan megfordultak és azokat is fölkoncolták. Erre a király sietve elmenekült és Passauig meg sem állott.

Páratlan győzelmük után a magyar tumánok mélyen előretörtek nyugatra, az Ostmark-ba is. Az egész terület német grófságait - hűséges uraikként - vazallusainak fogadták. Életükkel együtt meghagyták nekik vagyonukat és rájuk bízták a területi közigazgatás szolgálatát is, de azért hadisarcot kellett nekik a mindenkori magyar fejedelmeknek fizetni. 907 őszén az elesett Luitpold helyére annak fiát, Arnulfot nevezték ki bajor Markgrafnak. Arnulf is megkapta a hercegi címet, mint előbb apja és feleségül kapta Árpád kis unokáját, Üllő leányát, akit Scheyerben Ágnes névre kereszteltek meg.

Ez a dicsőséges tény enyhíti azt az áldozatot, amibe az a sikere került: nemcsak Árpád mind a három felnőtt fia vesztette életét az ötnapos öldöklésben, de Árpád maga is olyan súlyos sebet kapott, hogy azokba belehalt. Az életét áldozta oda és Levente után most már - az egyetlen Zsolt kivételével - valamennyi vezér-fiát is.

Forrás: www.kitalaltkozepkor.hu

Ennsburgi csata

Halasy-Nagy Endre:

A pozsonyi diadal

A bajorok 904-ben tárgyalások ürügyével magukhoz hívják, majd lakomán orvul legyilkolják Kurszánt és kíséretét Bajorországban. 907. július 4-én Braszlav keleti frank fejedelem egykori vára, a mai Pozsony alatt a hajnal folyamán a magyar sereg teljes fegyverzetben átúsztatva a Dunán, megsemmisítő vereséget mér a kor legjobban felszerelt támadó haderejére. A csatatéren marad holtan Luitprand herceg és 19 grófja, Theotmár salzburgi érsek két püspökével és három apátjával, valamint sok ezer harcosuk, Bajorország színe-java. A 907. évi csata a nagy mű, a Hazatérés befejezésének dátuma. A pozsonyi diadal biztosította a magyarság számára a haza megtartását.

Mikor a 899-es esztendő végén a magyar fejedelemmel szövetségre szerződött Arnulf császár váratlanul elhunyt, a magyarok megszállták Pannóniát, és követeik útján kérték az új német királyt, Gyermek Lajost, hogy kössön békét velük. Magyarán mondva, hogy ismerje el hódításukat, a németek azonban hallani sem akartak Pannónia elvesztéséről, és visszautasították a követeket. Ezzel indult meg az a 14 éves háborúskodás, amely Bajorországot a pusztulás szélére sodorta. 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, 907-ben Pozsonynál megsemmisítették a támadó bajor hadsereget, s ezt követően akadálytalanul vezettek hadjáratokat Németország tartományaiba... olvashatjuk Győrffy György 1974-ben megjelent részletes és nagy összefoglaló munkájában.

A pozsonyi csata jelentőségét nehéz volna vitatni. Ezért is furcsa, hogy a Magyarország hadtörténete című nagy marxista szemléletű összefoglaló munkában (Zrínyi Katonai Kiadó, 1984) nem is említik. Illetve csak annyit, hogy: "907-ben Luitpold őrgróf, aki egyesítette a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, hadjáratot indított Pannónia visszaszerzése céljából. Ennsburg vára közelében azonban 907. július 5-én a magyarok győzelmet arattak felette. Ostmark területe az Enns folyóig és Karintia keleti része a magyarok kezére került. Kurszán kendét, a szakrális főfejedelmet a bajorok a nyugati határ közelében lakomára hívták, és társaival együtt orvul megölték... a tényleges hatalom Árpád gyula kezébe került".

A két évvel később Az Árpád-kor háborúi címen, ugyancsak a Zrínyi Katonai Kiadónál megjelentetett kötetben a következők állnak: "903-ban megint bajor-magyar háború volt. 904-ben pedig az előbbiek tőrbe csalták és megölték a magyarok egyik vezetőjét, Kurszánt. A honfoglalás eredményei 907-ben kaptak végleges szentesítést. Ez évben nagy bajor támadás indult a magyarok ellen, amelyet Germánia királya, Lajos vezetett. A bajor sereg három oszlopban a Duna két partján, valamint a Duna vizén haladt kelet felé. Július első napjaiban lezajlott véres (és minden bizonnyal többnapos) csata helyéül említett Brezalauspurc, illetve Braslavespurch minden valószínűség szerint Pozsonnyal azonos (más nézet viszont Braszláv várára, Zalavárra gondol lokalizálásakor). A magyarok tehát megállították a kelet felé törő bajorokat, s az összecsapás az ő győzelmüket hozta. A magyarságnak sikerült megvetnie a lábát a Kárpát-medencében." A marxista alapműveltségű akadémikus szerzőnek Árpád és hada nem a mi seregünk, nem a mi hadi sikerünk, hanem "az ő győzelmük", a barbárok hordájának véletlen eredménye a két parton három felől támadó európaiak és Germánia királya ellen!

Az európai kultúrkör hadművészete a kezdetektől a magyar honfoglalásig című munka (Sygnatura Kiadó, 1993) ír a merseburgi megsemmisítő vereségünkről és persze térképpel és számadatokkal adatoltan a Lech mezőn elesett magyar harcosok hekatombáiról, de egy szót sem ejt a pozsonyi csatáról. Érinti a brentai csetepatét és szól az ennsburgi ütközetről, eképpen: "Az egyik legnagyobb támadás 907-ben éri a magyarokat. Lajos bajor király a Duna vonalán indítja meg hadait. A Duna két partján egy-egy sereg nyomul előre, míg megindul Pozsony ostroma is. A magyar sereg a Vág vonala mögül nyomul előre. A Duna bal partján lévő elsáncolt csapatokat kifárasztják, majd szétszórják. Ezután átúsztatnak a Dunán, és a másik bajor hadat is szétverik. Lajos visszavonul, a magyarok utána. Döntő ütközetre Ennsburg környékén kerül sor. A bajor tábor előtt tüntető magyar előhad kicsalja az ellenséget sáncai mögül, majd a jól bevált taktikát alkalmazva szemből és két oldalról megtámadják és szétverik." A neves szerző nem nevezi név szerint a szemtanúját, aki látta volt az ütközetet. A Dunán úszó hajóhadat elfelejti megemlíteni, mint ahogy azt is "amit stratégiai szakértő létére illenék tudnia", hogy vajon miért kellett a bajoroknak az egész hadseregüket két külön úton tevékenykedő részre szétválasztaniuk? (Természetesen azért, mert még nem tanulhatták a marxista főiskolán, hogy egységben az erő. De vajon honnét tudott az együttes, összevont csapásmérés előnyeiről és hasznáról az a zébel-forgató (a germán sabel=szablya), kanicákon ügető (a szláv kanica=kanca) gyülevész ázsiai hordának titulált magyar haderő?)

Az "Új Magyar Nagylexikon" 2002-ben megjelent 15. kötetében szűkszavúan annyit közöl, hogy: "az avar uralmat a frank fennhatóság váltotta fel... a honfoglaló magyarok 902 körül vették birtokba, 907-ben a Brezalauspurcnak nevezett vár alatti csatában döntő vereséget mértek a Pannónia visszafoglalására indított bajor seregre." Arra itt sincs magyarázat, hogy ha a Vág mögül jött a magyar sereg, akkor ugye nem kellett átúsztatniuk. Ha a bajor sereg itt a vár alatt (amelyet 1002 óta Posonnak neveznek, ahogy a vele szemben lévő gyepű-erődjét pedig Mosonnak) semmisült meg, nem maradt katona az ennsburgi sáncok megtöltésére.

Más országokban tudományos intézetek, szervezetek, alapítványok kutatják történelmük eseményeit, derítik fel a gazdasági, földrajzi, katonai feltételeit, vizsgálják csatáik helyszíneit, és külön grémiumok tevékenykednek az eseményeket megörökítő emlékművek megalkotásáról és felállításáról. Nálunk más a hozzáállás. Ahol csak magyart vertek, emlékoszlopa van annak! Itthoni kultúrszervezeteink, a minisztériumok, a helyi önkormányzatok szobrot faragtak Szulejmán szultánnak a Szigetvár melletti Turbékon, kurgán-halmot építettek Muhi-pusztán, obeliszk-sort a román hadsereg hatvani, 1919 évi hőstettének emlékére, szép ágyús emlékművet az odaveszett 1809 évi győri ütközetnek, emlékoszlopot az elvesztett romhányi csata mezejére, s mert nekünk Mohács kell, kopjafaerdőt ültettek a város határában lévő sátorhelyi mezőre. Sok helyre, hol veszítettünk, sem borulhatnak unokáink a hősök hantjaira: Drégelynél (1552), Mezőkeresztesnél (1596), Ménfőcsanaknál (1044), Kapuvárnál (1030), Tokajnál (1527), Edelénynél (1604), stb. Ahol azonban nyertünk, ott csak elvétve figyelmezteti az utókort emlékmű: nincs Szentgotthárdnál (1666), Párkánynál (1683), a Hód-tavi ütközet pástján, (1280), Turán, (1594), Gombásnál (1670), Kömlődnél (1705), stb. A dürnkruti csatamezőn, ahol Kun László és hadai 1290 nyarán megverték a cseh Ottokár hadait és a királyt is megölték a csatatéren. Áll viszont Habsburg Rudolfnak és II. Przmysl Ottokárnak az emlékműve. Árpád-házi Kun Lászlóról egy fűszál sem szól a magyar sereg dicsőségének mezején, pedig a terület mindenkor Ausztriához tartozott!

A pozsonyi csatának sincs emlékműve. Egységes történeti feldolgozása sincs, csak a dialektikus történelmi materializmus kútfőinek halandzsái. (Avagy ki tudja már, hogy a tatabányai bányász emlékmű saskeselyűje eredetileg a bánhidai csata emlékműve? Mára már a község neve is feledésbe merült, akárcsak a honfoglaló magyarok seregének Szvatopluk hadai feletti győzedelmes ütközetének színhelye és története.) Honi történészeink a szomszéd országbéli tudósokkal karöltve szívesebben helyezik az "ob der Enns"-hez, az Óperenciás tenger fövenyes partjaihoz közelebb a dicső magyar múlt eseményeit, mint a történés kézzelfoghatóan közeli helyszínéhez. Honszerető igyekezetükben inkább "bősen" erőművet építtettek, mintsem emlékművet emeltek volna a honvisszaszerző Árpád fejedelemnek. Árpádnak, akinek törzsökéből dicső királyok származtak, ahogy a táltosok megjövendölték. A róla elnevezett királyi ház a történelem legnagyszerűbb dinasztiája. Uralkodásuk ötödfél évszázada alatt kilenc szentet és boldogot adtak a keresztény egyháznak.

A 907 évi pozsonyi diadal biztosította a magyarság számára az új haza megtartását. A 907-es esztendő a krónika szerint Árpád halálának éve is. Árpád sírhelyét sem ismerjük. Emlékét nem ápoljuk. Azét az Árpádét, akinek hazánkat köszönhetjük. A kimagaslóan legsikeresebb magyarét, akinek áll ércnél maradandóbb, bár itt-ott mégis omladozó műve: Magyarország.

Forrás: heti.demokrata.hu

Ennsburgi csata

Regensburgból 907. júniusában a Duna mentén indult el a nagy bajor sereg, melyet IV. (Gyermek) Lajos (900-911) keleti frank király Ennsburg váráig kísért el. A hadjárat célja Pannónia visszaszerzése, a magyar hatalom összezúzása volt. A sereg, melynek Luitpold herceg, Bajorország és Karantánia kormányzója volt a vezére, s melyben Theotmár salzburgi érsek, számos püspök és apát is részt vett, Pozsony (Braslauespurch) mellett július 4-5-én megsemmisítő vereséget szenvedett a magyaroktól. Elesett a csatában Luitpold, Theotmár érsek, 2 püspök és 3 apát. A csata döntő jelentősége: biztosította a Kárpát-medencében a magyar törzsszövetség fennmaradását.

Forrás: lexikon.katolikus.hu

A pozsonyi csata 907 (Geiger Péter rajza)

Forrás: Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban (1902)

Luidpolt herceg halála a pozsonyi csatában 907 (id. Wilhelm Lindenschmit festménye)

Forrás: Árverés (1994)

Az örökség

Európa közepe Árpád halálakor
Árpád
Egy arc a múltból
Igazság
Eposz
Anonymus
Életút
Ősök
Lebédia
Alduna 1 Cirill és Metód
Kijev
Verecke
Munkács
Ungvár
Bodrogköz
Bereg
Zemplén
Sárospatak Ond, Ketel és Tarcal követjárása
Tokaj
Szerencs
Turtur hegye Bors vezér hódoltatása
Bihar 1 Ösbő és Velek követjárása; Tas, Szabolcs és Tétény vezérek hadjárata
Erdély Tétény vezér hadjárata
Emőd
Mezőkeresztes
Szihalom
Gömör Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hódoltatása
Garam vize Bors vezér hódoltatása
Nyitra Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hadjárata
Alduna 2 Levente vezér hadjárata
Tetétlen
Alpár
Árpádhalom
Pusztaszer
Ópusztaszer
Csongrád
Titel
Zalánkemén
Bolgárfehérvár
Zágráb Bulcsú, Lél és Botond vezérek hadjárata
Bodrog
Csepel 1
Maros-Duna köz Szovárd, Kadocsa és Vajta vezérek hadjárata
Nis Szovárd és Kadocsa vezérek hadjárata
Ecilburg
Százhalom
Baranya Ete és Vajta vezérek hódoltatása
Veszprém Ösbő és Őse vezérek hadjárata
Bodajk
Bánhida
Székesfehérvár
Szt Márton hegy
Csepel 2
Bihar 2 Ösbő és Velek vezérek hadjárata
Csepel 3
Brenta Szalárd vezér hadjárata
Óperencia Kurszán vezér hadjárata
Pozsony
Fejéregyháza
Emléke
Történetírás
Irodalom
Képzőművészet
Munkácsy Mihály
Feszty Árpád
Zala György
Székely Bertalan
Than Mór
Zene
Film
Néprajz
Hagyományőrzők
Neve
Árpád hegy
Árpád halom
Árpád kilátó
Árpád forrás
Árpád fa
Árpád híd
Árpád hajó
Árpád sínbusz
Árpád vonal
Árpád Múzeum
Árpád fürdő
Épület
Egyéb
Hét vezér
Értékelés
Gyalázkodók
Idegen tükör
Rovás
Zusammenfassung
Summary
Árpád év
Száz éve
Felhívás
Hírek
Előzetes
Utólagos
Kapcsolatok