Alpár

mesternek mondott, de a késői utókor által Anonymusnak nevezett krónikás ekképpen tudósít bennünket:

~ 14. Árpád vezér (...)

Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán vezér futva elmenekült embereitől meghallotta, kezet nem merészelt emelni. Hanem bolgár szokás szerint követeket küldve elkezdett fenyegetőzni: Árpádot csúfondárosan Hungvária vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte, és nagy csodálkozásba kezdett, kik is hát ők, és honnan jöttek, hogy ilyen dolgokat mertek elkövetni. Egyúttal megüzente nekik, hogy gonosz cselekedeteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón semmi esetre át ne merjenek jönni, mert különben ő maga kerekedik fel a görögök és bolgárok segítségével, és gonosz cselekedetüket megtorolva, alig ereszt el majd közülük csak egyet is, aki hazájába visszajutva hirdethesse az örömöt, hogy megmenekült. Salán vezér küldöttei Zemplén várának menve átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak Árpád vezérhez. Harmadnap pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit az meghagyott, tudtára adták. Árpád vezér meghallgatván a dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel, hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: "Az én ősapámé, a nagy hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállani, hanem vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don vizénél." S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.

~ 15. Komárom vára

Árpád vezér küldöttei pedig: Ete apja Ond, Alaptolma apja Ketel és Tarcal kun vitéz, akinek a maga személyében magva szakadt, útközben átúsztatták a Bodrog folyót azon a helyen, ahol ebbe a Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. S így átjutottak a Bodrog folyón; de miközben az említett folyócskán keltek át nagy vígan, a víz árjában Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve társai segítségével is csak alig bírt a halálból kimenekülni. Azt a folyót ezért Ketel társai tréfából Ketelpatakának nevezték el. (...)

~ 16. Tarcal hegye

Ekkor Ond, Ketel meg Tarcal, miután az erdőn áthaladtak, a Bodrog folyó mellett lovagoltak; majd mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargaltak fel egy jó magas hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal, a serény vitéz ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték. (...) Ond és Ketel pedig továbbindultak Tarcal hegyéről, és gyors lovaglással harmadnap megtalálták Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett. Árpád nevében üdvözölték őt; majd udvarába való megérkezésük után másnap átnyújtották neki a magukkal hozott ajándékokat, s közölték vele Árpád vezér üzenetét. Salán vezér, mikor látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga embereinek meg amazoknak is a követjelentését, szerfölött megörült. Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszersmind Árpád kívánságait szintén teljesítette. Tizednap pedig Ond és Ketel, midőn Salán vezértől megkapták az engedelmet, hazakészültek. Velük Salán vezér Árpád vezérnek különféle ajándékokon kívül nevetni való tréfaképpen küldött még két korsót tele a Duna vizével meg egy nyalábot Alpár homokjának a java füvéből. Azonfelül átengedve a Sajó folyóig terjedő földet lakosaival egyetemben. Erre Ond és Ketel hamarosan megjöttek Árpád vezérhez Salán vezér követeivel együtt; a küldött ajándékokat átnyújtották, és értesítették, hogy a földet összes lakosaival együtt megkapta adományban Árpád vezér. Emiatt szertelen vígság támadt Árpád vezér udvarában, és három napon át nagy lakomát csaptak. Azután Árpád megerősítette a békét, és Salán vezér követeit gazdagon megajándékozva elbocsátotta, hogy térjenek haza a béke hírével.

~ 38. A görögök és bolgárok serege

Eközben Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: "A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk." A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.

~ 39. Salán vezér elindulása Árpád vezér ellen

Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: "Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyokétól." Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig görögök révének hívják.

Fordította: Pais Dezső

Forrás: www.mek.iif.hu

P mesternek mondott, de a késői utókor által Anonymusnak nevezett krónikás ekképpen tudósít bennünket:

~ 14. Árpád vezér

MBxxxxxx

Fordította: Berenik Anna

Berenik Anna értelmezése:

~ 14. Árpád vezér

Forrás: Berenik Anna: Árpád fejedelem nyomában (2001)

Árpád birtokába veszi a magyar földet (Geiger Péter rajza)

Az Alpári csata (Rajz Lotz Károly falfestményéről a Magyar Nemzeti Múzeumban)

Forrás: Jókai Mór: A magyar nemzet története regényes rajzokban (1902)

Árpád követei Zalán vezér előtt - Fazekas Attila rajza

Zalán kutyára tett esküje a besenyőkkel - Fazekas Attila rajza

Tiszaalpár

Alpár neve Anonymus jóvoltából arany betűkkel került be a magyar történelembe: miszerint itt folyt le - Alpár mezején - a honfoglalás döntő ütközete Árpád és Zalán vezér között a magyarok fényes győzelmével.

A jelenkori történettudomány ugyan még Zalán létét is kétségbe vonja, s a csatáról sem került elő semmilyen régészeti lelet, a népi emlékekre támaszkodó leírás azonban a legutóbbi időkig különösebb kétely nélkül szerepelt a honfoglalás kori történelem tanításában.

A várdomb és környéke első lakói a korai neolitikumban (újkőkor) telepedtek meg. A kezdetben lapos löszfennsíkon telepük néhány elszórt házból, s körülöttük gödrökből állhatott. Az ezt követő két évezredből emberi településre utaló régészeti lelet nem került elő.

Az első állandó települést egy Észak-Dunántúl felől kelet felé terjeszkedő nép alakította ki. A fennsíkot keleti harmadánál mély árokkal vágták át, leválasztva a Tiszától, s mocsaraktól védett részt a kevésbé védhető magaslattól. A várra 4,5-5 m magas sáncot emeltek, erre egy fa erődítményt építettek, melyet a következő két és fél ezer év természetes eróziója teljes egészében elpusztított.

Katonai védelmi jelentőségét már a tatárjáráskor elvesztette. A török hódoltság idején még lakóhelyként használták, majd teljesen eltűntek a központi területen sejthető épületek.

Jelenleg az eredeti dombnak mintegy fele, 0,22 ha látható.

A település nevét először I. Géza királyunk 1075-ből származó oklevelén olvashatjuk (OLPER=török eredetű szó, jelentése hős férfi). A király adománylevelében a község egy részét halászatával és a tiszai révhajókkal a száva-szentdemeteri görög monostornak és a garam-szentbenedeki apátságnak adta. Alpár déli részét, a váci püspök kapta és évszázadokon át birtokolta. A település középkori neve Pispek Alpár, vagy Püspökalpár. Későbbi helyneve Alsóalpár vagy Nagyalpár.

Tiszaalpár 1975-ben nyerte el mai településszerkezetét, amikor egyesült a 900 éves Alpár és a szomszédos 150 éves Újfalu, ezzel elnyerte a nagyközségi rangot.

Az ősi Templomdombról gyönyörű kilátás nyílik az egykori csatamezőre.

Tiszaalpár - Árpád vezér szobra (Janzer Frigyes 1996)

A győzelem emlékére a Nagyközségi Önkormányzat és polgárai a Templomdombon 1996. augusztus 19-én felállíttatták Árpád vezér másfélszeres életnagyságú, bronzból készült szobrát. Janzer Frigyes Munkácsy-díjas művész kiváló ráérzéssel oldotta meg feladatát. Kerülte a romantikus elemeket. Árpádot a valósághoz hűen, a nemrégen elhunyt László Gyula régészprofesszor megálmodta öltözékben jeleníti meg.

Forrás: www.tiszaalpar.hu; www.szote.u-szeged.hu

A honfoglalás első részének záró csatáját, s egyben Árpád vezér győzelmét Zalán (Salán) felett, Vörösmarty Mihály: Zalán futása (írta 1823-1824-között, megjelent 1825-ben) című eposzában örökíti meg.

Anonymus szerint a honfoglalás előtt a Duna-Tisza közén uralkodó vezér neve Salanus volt. Ez a név a Tisza torkolatánál fekvő Slankamen (Szalánkemén) helységnévvel azonosítható. A helységnév szláv eredetű, a jelentése: "sós kő". Egy másik kutatás szerint a Zalán név török eredetű régi magyar személynévből származik. Korabeli kiejtése Salán volt, jelentése: dobó, ütő. A személynév eredeti olvasata Szalan lehetett. Vörösmarty 1825-ben megjelent, Zalán futása című eposza óta a téves Zalán olvasatban vált népszerűbbé. Az erdélyi Zalán helységnév szintén szláv eredetű. A jelentése: "sós" (patak, forrás).

Árpád (március 31.) és Zalán (március 30.) örökre egymás mellé kerültek a naptárban. Vajon mit jelent az, hogy Zalán van előbb?

A Zalán futásának ez a példánya Batsányi János könyvtárából került a szegedi Somogyi Könyvtárba. Címlapmetszete Kisfaludy Károly rajza alapján készült.

Forrás: www.sk-szeged.hu/kiallitas/vorosmarty/zalan.htm

Vörösmarty Mihály

Zalán futása

Hősköltemény tíz énekben

Első ének (részlet)

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?
Századok ültenek el, s te alattok mélyen enyésző
Fénnyel jársz egyedűl. Rajtad sűrű fellegek, és a
Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.
Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén,
A riadó vak mélységet fölverje szavával,
S késő százak után, méltán láttassa vezérlő
Párducos Árpádot, s hadrontó népe hatalmát?
Hol vagyon? Ah ezeren némán fordulnak el: álom
Öldösi szíveiket, s velök alszik az ősi dicsőség.
A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb
Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.
Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre
Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó
Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel,
S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén.
Hasztalanúl eget és földet kérlelve betölték.
Mégis az ifjúság háborgó napjai múlván,
Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő
Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről,
S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról,
Párducos Árpádról... Óh hon! meghallasz-e engem,
S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra?
Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet
Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem
Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő
Lelkem előtt lobogós kopják és kardok acéli
Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék.
Látom, elől kacagányos apák, s heves ifjú leventék
Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni,
Zászlódat látom, Bulcsú, s szemem árja megindul.

Forrás: mek.oszk.hu

A Zalán futásáról

Egy sajátos mű jelent meg 1825. szeptemberében a magyar irodalmi életben, amely tulajdonképpen a reformkori irodalom kibontakozásának lett a kiindulópontja. Ez volt Vörösmarty Mihály műve, a Zalán futása. A fogadtatás ellentmondásos volt: lelkesedés és fanyalgás egyaránt kísérte, és ennek megvolt az oka. A mű eltért a klasszikus eposzi mintától, s nem jellemezte Kisfaludy Károly, Dugonics András vagy Czuczor Gergely kissé fellengzős hazafisága se. Az eposzi műfajhoz képest meglepő líraiság, személyesség és a megszokott túlzó pátosszal szemben elégikus hangvétel jellemezte. A korabeli kritikák ezt mindjárt észrevették, s míg a mesét kissé tartózkodva fogadták, a megjelenő újszerű költőiséget a mű erényéként értékelték. Megérezték a cselekmény bonyolításában azt a kettősséget, hogy a közösség sorsát eldöntő alpári csata köré szerveződött cselekménysor mellett van egy másik, a harcoktól földrajzilag is elkülönülő területen, a Bodrogközben folyó cselekménysor. Ehhez egy szerelmi szál is kapcsolódik: az egyik hős, Und vezér fia, Ete és Huba vezér lánya, Hajna között.

Ha magát a művet még alaposabb elemzés alá vesszük, akkor kiderül, hogy sokkal mélyebb és összetettebb ez az alkotás, mint azt első olvasásra vélnénk. Ha témáját tekintjük, akkor úgy tűnik, hogy tárgya a honfoglalás döntő harca: Zalánnak, a meghódítandó terület vezérének a megfutamítása - egyetlen hatalmas katonai hőstett. Ha a költői célt kutatjuk, akkor azt már az előszóban megtaláljuk. Vörösmarty a magyarság "régi dicsőségét", hősiességét akarja feleleveníteni, hogy ezzel vállalja költői feladatát, ébressze és emelje fel nemzetét.

Ez az a korszak a magyar történelemben, amikor a magyarság válaszút elé került: vagy folyatja régi életmódját és elpusztul, vagy vállalja a történelmi kihívást, és cselekszik. Vörösmarty szeretné, ha nemzete a cselekvést választaná. Az eposz grandiózus költői tanúságtétel a magyar fegyverforgatás művészetéről, bátorságáról, dicsőségéről, a nagy elődök harci készültségének, katonai erejének monumentális felmutatása. Vörösmarty megszólaltatja a magyar nemességben élő hangulatot, a régi dicsőség siratását, és bizonyos szkepticizmust a jövőt illetően. S ezzel a honfoglalási téma beleágyazódik a megírás idejének gondolkodásába, világnézeti kérdéskörébe. Sajátos életérzésbeli, hangulati, gondolati tények ezek elsősorban, de csak magánlevelezésekben, publikációk itt-ott elejtett megjegyzéseiben érhetők tetten, mintha még nem értek volna meg arra, hogy irodalmi formát kapjanak. A Zalán futásában egy epikai téma kifejtésekor jelennek meg, s ezzel átlírizálódik az epikai téma. Nincs objektív távolságtartás, minden a költő szubjektív egyéniségén keresztül jelenik meg. Ez hozza a sajátos romantikus stílust. Ennek a hangulatnak és világérzésnek a középpontjában a Horváth János által egyetemes részvétnek nevezett mozzanat áll. Ennek az elemei és összetevői kielemezhetők a mű stílusából, mert mindenik ott jelenik meg a képekben, a szavak, a mondatok használatában, a hangvételben.

Ennek az újszerű világérzésnek összetevője egy kozmikus világkép. Ebben a korban más népeknél is jelennek meg eposzok, hasonló motívumokkal, a régi hősök megéneklésével, a múlt dicső tetteinek felelevenítésével akarják a közép - európai népek is öntudatukat erősíteni az önálló nemzetté válásért folytatott küzdelmükben. De míg ezeket szűk nemzeti szempontok jellemzik, Vörösmarty a történelmet, a nemzetet és az egyént kozmikus távlatba helyezte. Úgy érzi, itt zajlik a történelem, melynek elszenvedője az egyén.

Problémát okozott a korabeli olvasóknak - s a későbbieknek is - hogy a mű zsúfolt volt csatajelenetektől, és nehezen látszott felfejthetőnek a mű szerkezete, a cselekmény menete. Maga a mű megközelíthető volt a klasszikus és barokk eposzok szerkesztési módja szerint, azzal, hogy odafordulással: segélykéréssel és témamegjelöléssel indul. S már ebben is van újdonság, mert Vörösmarty a "régi dicsőséget" szólította meg, s támaszul a nemzethez fordul. Van persze a műben seregek felvonultatása, előcsatározások isteni beavatkozással, haditanács a végső összecsapás előtt, áldozat bemutatása, önfeláldozás és magának a döntő csatának részletezett leírása, de mindez olvasható a hagyományos epikai szerkesztés mozzanatai szerint is. A mű szerkezetét mégsem ez adja, hanem ennél egy jelentősebb mozzanat, ami alapján teljes egészében felfejthető a költői üzenet. Az eljárásmód nem új, azoknál a klasszikus eposzoknál - Vergilius, Homérosz - is észrevehető, melyek Vörösmarty számára is forrásként szolgáltak. Ez sem véletlen, mert a korabeli nemesség klasszikus műveltségű volt és az ebben megjelenő pátosz jelentett számára egyfajta szellemi támasztékot törekvéseinek kifejezésére. Közismert, hogy milyen nehezen olvasható Homérosz Odüsszeiája, nehezen ragadható meg az epikai műveknél megszokott cselekményvezetéssel, mert nem arra, hanem a hazatérő hős toposzára épül.

Vörösmarty eposzát a korában népszerű ciklikus történelemszemlélet logikájára építi fel, látomást ad a történelemről. Herderhez kapcsolódva ábrázolja egy nemzet, Zalán népének hanyatlását és egy nemzet, a magyarok felemelkedését. Vörösmartyt a történelemnek ez a kíméletlensége fájdalommal tölti el, és mivel egy hanyatlásban levő nemzet fiaként tekint vissza a honfoglalásra, érzi, hogy ez a törvény saját népére is vonatkozik. Ennek drámai kifejezése is megjelenik a műben, amikor Hadúr - ez a kegyetlen isten - veszni hagyja az értékes egyéneket, közömbösen elfordul a pusztulóktól s csak azokat segíti, akik a történelem menetének irányába cselekszenek. Ezért is van az a sajátossága a műnek, hogy Vörösmarty részvéttel szemléli Zalán népének pusztulását. Már a korabeli kritika felrótta ezt Vörösmartynak, mondván, hogy a mű főhőse nem a honfoglaló magyarság, hanem Zalán, hiszen a cím maga is ezt sugallja. De a magyarok ellenségei között sok negatív figura jelenik meg, s igazi bűnüknek az erkölcstelenséget rója fel.

A költőnek ebben a műben egy ellentmondásos helyzetet kell feloldania: van egy pesszimista történelemszemlélet, van egy elkorcsosult nemzet, és ebben a helyzetben ennek a nemzetnek kellene valami felrázót, biztatót mondani. Vörösmarty hisz benne, hogy a példa felmutatása fontos, s hogy az eposz önmagában is hatásos, megrázó erejű lehet, ennek a műben is hangot adott. Amikor az énekes Huba tetteit eleveníti fel az I. énekben, Etének eloszlanak kétségei, és az ének tettekre serkenti, vagy amikor a VI. énekben Lehel Ügek történetéről énekel, azzal Árpádot erősíti meg feladata vállalásában. De ez is ellentmondásos, mert éppen az V. és VI. ének jelenti az eposz mélypontját, amikor még nem dőlt el semmi, még minden lehetséges, és itt jelenik meg a történelem elkeserítő kritikája. Az V. énekben, amikor a magyarok halottaikat temetik, harcba keverednek a Zalánt segítő bolgárokkal, itt a történelem nem hősi tettekben, hanem kicsinyes torzsalkodásként jelenik meg, és véres komédiává züllik.

Vörösmarty ennek az ellentmondásnak feloldására sajátos módszert választ. A fősodorhoz egy mellék cselekményszálat és egy új helyszínt kapcsol, amely Ete és Hajna szerelmi története. Hozzájuk kapcsolódik Délszaki Tündér reménytelen vágyakozása, területileg pedig a Bodrogköz. A földrajzi hely kiválasztása a harcokból való lélektani elvágyódás kielégítője, s ugyanakkor lehetőséget teremt az idill megfogalmazására, és lélektani-, természeti és költői szépségek felmutatására is. Itt szállnak meg a műben a nők, az öregek és a gyerekek, a nép, mely új hazára vár, s melynek jövőjét a harcosok biztosítják. (...)

Vörösmarty már a mű elején bemutatja Árpádot, aki Hadúrtól győzelmet kért, ami a döntő összecsapásban teljesült. De Hadúr kétértelműen teljesítette a kérést, s Vörösmarty ezzel a magyar történelemre utal: Árpád olyan győzelmet nyert el, aminek eredménye nem a béke, hanem az örökös küzdelem lett. Ete is ezt mondja ki: harcok nélkül nem tudunk élni, erre vagyunk kényszerítve.

Hajna és Ete egymásra találása biztosította a magyarság további sorsát, s az alpári győzelem pedig megteremtette ehhez a helyet. A végső csata leírásában Vörösmarty a történelmet leplezi le: nem egyenrangú felek küzdöttek benne. Zalán népének lemészárolása után Zalán megfutamodott, és átadta a területet a magyaroknak a további küzdéshez.

Forrás: Széphalom 15. (2005.); www.sarospatak.hu/martinak_janos