Kijev




mesternek mondott, de a késői utókor által Anonymusnak nevezett krónikás ekképpen tudósít bennünket:

~ 7. Kiköltözésük

Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Magóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.

~ 8. Oroszország

Miután pedig az oroszok vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak. Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották, hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt, fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította katonáit; majd hirtelen eléjük rúgtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt mondta nekik: "Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek, amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától, akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják, nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől. Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét látták, a városban meglapultak, mint a némák.

~ 9. Béke a vezér és az oroszok között

Álmos vezér és vitézei pedig a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen, de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!

~ 10. A kunok hét vezére

Álmos vezér meg főemberei tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul.
Akkor a fent nevezett kun vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta, kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: "A mai naptól fogva legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk." És amit szóval mondottak Álmos vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat. Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.

~ 11. Ladomér és Halics városa

Akkor Álmos vezér és a többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kievből, s a kievi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához értek. A ladoméri vezér és főemberei pedig különféle drága ajándékokkal az ország határáig elébe mentek Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként megnyitották neki. S Álmos vezér minden hozzátartozójával három hétig maradt ott. A harmadik héten pedig a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt kezesül adta Álmos vezérnek. Azonfelül kétezer márka ezüstöt és száz márka színaranyat számtalan prémmel és köntössel, továbbá háromszáz paripát felnyergelve és fékkel felszerelve, huszonöt tevét és ezer ökröt, hogy a málhájukat vigye, végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek és főembereinek egyaránt. A negyedik héten Álmos vezér övéivel együtt Halicsba jött, s ott pihenőhelyet választott magának és övéinek. Midőn ezt Halics vezére meghallotta, minden hozzátartozójával mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és különféle ajándékokat nyújtott át Álmos vezér használatára: majd Halics városának a kapuját megnyitván, mint a saját urát, úgy látta vendégül, egyetlen fiát az ország főembereinek a fiaival együtt túszul adta, azonfelül tíz kitűnő arab paripát meg háromszáz más lovat nyergestül, fékestül, továbbá háromezer márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat és gyönyörűséges ruhákat ajándékozott a vezérnek, sőt minden katonájának is. Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek - amint fentebb említettük - a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még - mondták - ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le a pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el az oroszok és lengyelek határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király idejében, Doboka fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellenszegült. Csanádnak az említett király a jószolgálatért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak híveiket megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve. De elég ebből!

Fordította: Pais Dezső

Forrás: www.mek.iif.hu



P mesternek mondott, de a késői utókor által Anonymusnak nevezett krónikás ekképpen tudósít bennünket:

~ 7. Kiköltözésük

MBxxxxxx

~ 8. A ruthenok országa

MBxxxxxx

~ 9. Béke a fejedelem és a ruthenok között

MBxxxxxx

~ 10. A kumánok hét vezére

MBxxxxxx

~ 11. Lodomeria és Galicia városai

MBxxxxxx

Fordította: Berenik Anna

Berenik Anna értelmezése:

~ 7. Kiköltözésük

~ 8. A ruthenok országa

~ 9. Béke a fejedelem és a ruthenok között

~ 10. A kumánok hét vezére

~ 11. Lodomeria és Galicia városai

Forrás: Berenik Anna: Árpád fejedelem nyomában(2001)




Kézai Simon mester 1280-as években írt Magyar Krónikájában az alábbiakat olvashatjuk:

~ 6. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről. (...)

Tehát ez a Csaba Ethelének Honorius görög császár leányától született törvényes fia, kinek fiait Edeménnek és Ednek hívták. Edemén osztán, mikor a magyarok másodszor visszatértek Pannoniába, atyja és anyja igen nagy atyafiaságával bejöve, anyja ugyanis a korozmin nemzetből való vala; Ed pedig Scythiában marada atyjánál. Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége. Midőn hát Csaba Scythiába visszamenvén a község előtt anyja nemes voltával hánykolódott, a húnok nemessége megveti vala, azt állítván, hogy nem igaz növendéke Scythia országának, hanem csak olyas jöttment idegen fajta. Miért is Scythiából nem kapott, hanem a korozmin nemzetből vett feleséget.

Fordította: Szabó Károly

Forrás: www.mek.iif.hu




Az Úr ezerháromszázötvennyolcadik évében a Képes Krónika szerzője, akit mi Kálti Márknak hiszünk, a következőket írta:

~ Attila király megnősül (...)

Attila halála után fiai és a hunok egymást gyilkolták le. Tehát a legyőzött Csaba és öccsei, Attila királynak vele szemben álló fiai, szám szerint hatvanan, a hagyomány szerint tizenötezer hunnal Csaba nagyatyjához, Honoriushoz menekültek. Ámbátor Honorius görög császár Görögországban akarta megtelepíteni, ő nem maradt, hanem visszatért Szittyaországba, ősei székébe, hogy ott maradjon. Csaba tizenhárom évig volt Honoriusnál Görögországban, a veszedelmes és nehéz utak miatt még egy esztendeig tartott szittya földre való visszatérése. Szittyaországban, ősei székében, ahová eljött, azután nem szittya nőt vett feleségül, hanem Khovarezmből nősült, így tanácsolta neki nagyapja, Bendegúz, akit - mint így mondják - még egészségben, de igen törődötten talált. Ettől a feleségétől nemzette Edömént és Edet. Ez a Csaba tehát intelmeivel arra késztette a szittyákat, hogy térjenek vissza Pannóniába. (...) Csaba Attila törvényes fia volt, Honorius görög császár leányától; az ő fiait Edöménnek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben tértek vissza Pannóniába, Edömén atyjának és anyjának nagyszámú atyafiságával jött el, mert anyja khvarezmi származású volt. Ed pedig Szittyaországban maradt atyjánál.

~ Kezdődik az előbeszéd a második bejövetelről és a magyarok szerencsés meg szerencsétlen dolgairól (...)

Az Úr megtestesülése utáni hatszázhetvenhetedik évben, száz évvel Attila király halála után, a nép nyelvén magyarok vagy hunok, latinul pedig ungarusok, III. Constantinus császár és Zakariás pápa idejében ismét benyomultak Pannóniába. Áthaladtak a besenyők, fehér kunok országán, Szuzdálián és Kijev nevű városon, majd a hegyeken át valamely tartományba érkeztek, ahol számtalan sok sast láttak; itt meg nem maradhattak a sasoktól, mert azok úgy ellepték a fákat, mint a legyek, elemésztették vágómarháikat, sőt még a lovaikat is; azt akarta ugyanis Isten, hogy minél hamarább szálljanak le Magyarországba. (...)

Fordította: Geréb László

Forrás: Képes Krónika

Debreczeni Márton: A kióvi csata

Debrecezeni Márton (1802-1851)

A kióvi csata

Hősköltemény (Pest, 1854)

A népek szövevényes sorsa örök csere hág, száll,
Mint a földet arany sugárokkal borító nap
Egy nap körbe futott pályája. - Ha déli tetőt ér ragyogása
Ujra hanyatlani kezd s végtére eltün ragyogása
A hüs estve homályos szürkületében

A honfoglaló Árpád egyik hadi vállalkozását megéneklő, A kióvi csata című, Vörösmarty és Tasso hatása alatt írt hősköltemény kezdő sorai ezek, de az az ember, akinek a keze e sorokat rótta, nem mint a Pegazuson szárnyaló költő, hanem mint a föld mélyébe leásó bányász érdemelte ki a kortársak és az utókor elismerését. Debreczeni Márton az eposz szerzője, akinek életpályája történetfilozófiájához hasonlóan az ismeretlenség homályából bukkanva elő, az európai elismerés zenitjéig emelkedik, de rövid ragyogás után eltűnik az ismeretlenség nadírja alá.

A falusi fazekasmester fia. A selmecbányai bányászakadémia elvégzése után 1826-ban Radnára került, s itt írta meg Kióvi csata (Pest, 1854) c. hőskölteményét. 1848-ban az Erdély unióját tárgyaló erdélyi bizottság tagja, majd Kossuth pénzügyminisztériumában tanácsos. Forradalmi magatartása miatt perbe fogták és elbocsátották állásából. Kolozsváron telepedett le. Kohászati kísérletei során szerzett súlyos betegsége miatt munkaképtelenné válva a legnagyobb nyomorban halt meg.

A hagyatékában maradt mintegy háromezer oldalnyi kézirat között fedezte fel barátja, gróf Mikó Imre A kióvi csata című hőskölteményét, és adta ki azt 1854-ben Debreczeni családjának javára. Magyarországra Jókai Mór hozta Erdélyből való visszatértekor 1853-ban első hirét a becses leleményenek és mutatványokat is adott ki belőle a Délibábban 1853-ban.

Forrás: mek.oszk.humek.oszk.hu

A magyarok Kiev előtt (Vágó Pál festménye) A magyarok Kiev előtt (Vágó Pál festménye)

Az ifjú Laborczán

Debreczeni Márton és a Kióvi csata

Műből műbe vándorolnak a hősök századokon át, sokszor országot, nyelvet, műfajt és művészeti ágat váltanak; előző megtestesüléseik árnyéka kíséri őket.

Művek közötti vándor az ifjú Laborczán is. Korán haló alakja Vörösmarty Mihály Zalán futása és Debreczeni Márton A kióvi csata című eposzát köti össze. Saját irodalmi geneziséről neve világosabban vall, mint a honfoglalási epika többi hőséé, hiszen a fejedelmi Árpád, a zászlós Bulcsu, Tas vezér és fia, a kürtös Lehel mind közös ősöktől: a krónikákból, különösen Anonymus gestájából kerültek át az irodalomba. De az ifjú Laborczán nevét nem említik a források. Szerepeltetésével Debreczeni Márton Vörösmarty előtt tiszteleg; a gesztus áthallások, ismétlések és értelmezési lehetőségek új sorát nyitja az egymást felidéző művek viszonyában.

Laborczánt Vörösmarty teremtette önálló alakká Anonymus két utalásából. Anonymus a Gesta Ungarorum kilencedik és a tizedik fejezetében beszéli el, hogy Álmos vezérsége alatt a magyarok legyőzték Kijevet, és utána "az orosz vezérek, tudniillik a kievi és a susdali, hogy székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek". Az eredetileg Kijev megsegítésére érkezett kunok pedig önként a magyarok közé álltak, "hasonlóképpen az oroszok közül szintén sokan Álmos vezérhez csatlakoztak". Laborczán a Zalán futásában fő nemből származik (mint az első Anonymus-idézet szereplői), de nem túszként, hanem dicsőségvágyból követi a magyarokat (mint a második idézetben említett kunok):

A frígyes kunok, és oroszok bátrabbai nyomban
A diadalmas után indultak hírre sietvén.
Ekkor jött könnyű elmével az ifju Laborczán.
Kedvében vala Álmosnak s a hős seregeknek,
Mert fő nemből volt, s kedves szépségü személye,
És őszinte szelíd; de magában nagyra sovárgó,
Könnyetlen szemmel honn hagyta az érte kesergő
Jámbor atyát, búgondos anyát; ott hagyta eszetlen
Hírre futásában jegyesének tiszta szerelmét.

Később visszatért volna hozzá, de a "szép arcú Bellira" addigra belehalt a bánatba. Ez Laborczán múltja. Eposzbéli története a második-harmadik énekben bontakozik ki. Ármány, a Rémisten áldozatot követel a magyaroktól: olyan hőst, "aki leginkább vár, s vágyódik boldog időre". A tábor előtt, nyilvánosan Ete, a magyarok legnagyobb hőse ajánlja fel magát áldozatul; magában, titkon Laborczán, bevégezni akarva elrontott életét:

(...) Nyilj lelkem rejteke, vagy bár
Nyilj te keserves szív s mondd el, milly terhes az élet.
(...) Bűn legyen a maradás nekem, és örök átok az élet:
Én leszek áldozatúl a népért veszni menendő.

A harmadik ének mondja el a véget: a csatatéren véletlenül megpillantva az egyik görög hős álruhás feleségét, Laborczán újra élni szeretne - ekkor éri a halálos csapás: "És melly ollyan igen nagy volt, szive lángja elalszik."

Vörösmarty eposzainak világában nincs menekülés az eskük, átkok, jóslatok elől: a kimondott szó maga a végzet. Tihamér A két szomszédvárban, Ugod a Széplakban Laborczánhoz hasonlóan saját szavuk foglyai; A Rom ifjú kalandorán Romisten fogadalma teljesedik be. Ete sem menekülhetne meg, ha sorsát át nem vállalná Laborczán. Szörényi László így értelmezi az epizódot: Laborczán a helyettesítő áldozat, halála megváltja Etét fogadalma következményeitől és megmenti a magyar tábort Ármány dühétől.

Különleges fényt vetít áldozatára, hogy Laborczán idegen. A Zalán futásában kavargó seregek és népek mintha nemcsak a csatatéren keverednének össze: a hovatartozás határai néhol cseppfolyósnak tűnnek. Árpád Bodonynak szólítja az ellenfél legnagyobb bolgár hősét, a rettenetes Viddint, őt és népét elpártolt magyarnak tartja. A kunok az oroszokat megsegíteni jöttek Kijev alá, de a magyarok győzelme után egész népükkel a magyarokhoz csatlakoznak és Zalán ellen már Árpád seregében harcolnak. A nyalka magyar Zoárd viszont az eposz idején túl fogja majd elhagyni a magyarokat, és seregével az Alpárnál még ellenség görögök földjére költözik. A magyar honfoglalás sikeréért, Ármány haragjának az elhárításáért Laborczán, az orosz ifjú adja az életét. Mintha a népek kavargása, Laborczán története azt sugallná: Ármány hiába mesterkedik, az emberek világában nincs örökös, született ellenség. A végzet hányja-veti a népeket, egymás mellé sodorja, majd elválasztja őket, a más népből származó barát önfeláldozása kárpótol az ellenséggé lett vérrokon támadásáért. A nemzeti hovatartozás nemcsak születés, hanem egyéni döntés és elhatározás függvénye is: az Árpád mellett harcoló hősök szabad akaratukból tartanak vele.

Laborczánt egy évvel eposzbéli halála után támasztotta fel Debreczeni Márton.

A költészetszerető fiatal erdélyi bányamérnök valószínűleg 1826-ban, Radnán írta A kióvi csata című eposzát. Nem fejezte be és soha nem próbálta kiadni. Amikor 1851-ben meghalt, gróf Mikó Imre a hagyatékában találta meg a mű rövidebb-hosszabb részleteit és tervét, és ezekből a darabokból rakosgatta össze és jelentette meg 1854-ben az eposzt. Tizenöt éneket sikerült összeállítania, a tizenhatodikat már csak töredékesen. Nemcsak a befejezés hiányzik, de látszik A kióvi csatán az is, hogy nem a szerzője keze alól került a nyomdába. Mikó minden megtalált részletet felhasznált és beillesztett valahova, a költő viszont valószínűleg válogatott volna és a mostani széteső szerkezet helyett megteremti a cselekmény eposzi ívét. Képes lett volna rá, biztosak lehetünk benne. Lenyűgözően szép, különös hangulatú részek teljesednek ki egyik-másik énekben, inkább Shakespeare-i, mint eposzi jellemű és sorsú hősök viaskodnak egymással és a végzettel. Ami a koncepcióból felfedezhető, az komoly cselekménysűrítő és tömörítő készségre vall; így például a krónikákkal ellentétben nála Árpád a Kijevet ostromló vezér, ami egyrészt közelíti a csatát a honfoglalás fő eseménysorához, másrészt Álmos vezér szellemalakja, aki fiáért és népéért aggódik, kiváló közvetítő az élő hősök és az istenek világa között. De jó megoldás az is, hogy Attilára nemcsak hivatkoznak a műben, hanem Réka felidézett szellemével szinte megelevenedik a nagy hun király története is és Árpád személyes legációként kaphatja meg a birodalom újrateremtésének feladatát.

A kióvi csata cselekményének jelene a Zalán futása múltja: Laborczán ifjan és dicsőségszomjasan harcol A kióvi csata negyedik és hatodik énekében, természetesen még a magyarok ellen, az Oleg fejedelem megsegítésére érkező csapatok között:

A békét szerető Szuhdalnak hercege is, bár
Őszre hajolt koru volt, nem késett hős seregével,
Melynek dísze az ifju Laborczán volt, ki dicsőség
Szomjától égvén elvált mátkája ölétől
A szép Bellira képétől, s a harc riadásit
Szíve szerelmének tárgyánál többre becsülte.

A tizenharmadik énekben Debreczeni Márton különleges játékot űz a két eposz idejével. Árpád látomásában Ormuzd, aki az eposzban a magyarokat segítő istenség, feltárja a vezér előtt a jövőt, benne a alpári csatát és Zalán "szaladását", úgy, ahogyan azt Vörösmarty megírta. Nevükön említi a majdani ellenfeleket, Vörösmarty képzeletének teremtményeit, akik a történet rendje szerint ekkor még nem is tudhatják, hogy egykor majd Zalán segítségére fognak sietni. De Ormuzd szavaiban már fogva tartja őket a végzet:

A hős Viddin, Izacs, meg az ádáz Cserna kegyetlen
Kardja nyomán sok erős magyarok hős lelkei szállnak
A szellők szárnyára ki. Sokra fog a Görögöknek
Büszke reménye, a harcra szokott Sedios veszedelmet
Vonni kemény buzogányával. - Haj! fergeteges lesz
A nemes Antipater zúgó hada is, ki Skamander
Partjairól, nőjétől kísértetve jön a dús
Pannon halmai közt rothadni, kit a deli nőért
Égő Cserna csalárdul fog szédítni porába.

E deli nő iránt hirtelen fellobbanó szerelme teszi alkalmassá Laborczánt a megváltó áldozatra, hiszen Ármánynak nem életunt, hanem boldog időre vágyó hős kell. Mint Ete. Ha Ete halna meg a csatában, szabályos eposzi hősi sors teljesülne be rajta: népéért áldozná az életét, a közösség javát önnön szerelme és boldogsága elé helyezné (mint a klasszikus minta, Aeneas), elősegítve az isteni végzet működését. A Zalán futása magyar táborának hősei Etéhez hasonlatosak: elszántak és szilárd akaratúak, a nagy közös célnak vetik alá magukat ingadozás nélkül.

Laborczán más. Őt személyes érzelmei vezérlik, nyughatatlan és vágyakozó, nem találja sehol helyét és célját. Mindig mást akar, mint amit elérhet. Mintha a későbbi kiseposz, A Rom ifjú kalandorának előképe lenne: minden új élethelyzete csalódáshoz, elégületlenséghez vezet és új vágyat kelt. Laborczán otthagyja népét, atyját és szerelmét, hogy dicsőséget keressen a harcban; otthagyja a harcot, amikor szerelme után vágyódik. De nincs visszaútja, mint ahogy majd A Rom hősének se lesz. Halni akar hát, amíg meg nem pillantja Antipater álruhás feleségét,

(...) s levetve halálos
Képzeletét, örömet forral szín-csalta szivében.
Lelke lebeg kardján, kezeit vágyása vezérli.
Élni kivánna (...)

Halála nem hősi megdicsőülés, hanem démon-szaggatta kín:

Néz iszonyodva, szemét a tágas egekre szegezve,
És nem lát egyebet, mint Ármány ördögi képét,
Mást, mint vesztének keserű fájdalma, nem érez.

August Wilhelm Schlegel írta a klasszikus és a romantikus költészetet összehasonlítva: "A régiek költészete a birtoklás költészete volt, a miénk a sóvárgásé". Laborczán maga a megtestesült, örökké beteljesületlen romantikus sóvárgás. Abszolút individualista: magán-vágyai hajtják-űzik előre végzetes útján, a népért felajánlott áldozata is saját halálvágyát teljesítené be. Mi lehet az oka annak, hogy Debreczeni Márton éppen ezt a különös hőst vándoroltatta át a saját művébe? A kióvi csata egyáltalán nem "utánozza" a Zalán futásá-t. A krónikákból ismert közös hősök közül például másokat állít középpontba, mint Vörösmarty: nála Szabolcs a magyarok legnagyobb hőse, akit Vörösmarty is említ, de nem emel ki külön történettel; Vörösmarty Etéje viszont Debreczeninél csak egy a felsorolt hősök közül. A két cselekmény között eltelt idő ezt nem magyarázza, hiszen, mint említettük, Debreczeni összehúzza, zsugorítja a különbséget. Koncepcionális eltérésről van szó, ami abból is látszik, hogy a jellemeket is átalakítja: Árpád emberibb, közelibb figura A kióvi csatában, mint a Zalán futásában, Álmos vezér szelleméről nem is beszélve, aki egészen Ormuzd székéig megy segítségért, amikor fia életét veszélyben tudja.

Debreczeni Márton eredeti művet írt. Laborczán történetének kezdetét mégis feltűnően, szinte szó szerint emeli át a Zalán futása szövegéből a sajátjába, és a Zalán bolgár és görög szereplői közül is leginkább azokat említi Ormuzd jóslatában, akiknek majd közük lesz hozzá. Vörösmarty teremtő képzelete iránti hódolat és elismerés az, ahogyan fiktív alakjait a krónikákból ismert történelmi hősök társaságában újraszerepelteti. Laborczán, Viddin, Izács, Antipater említése sajátos hátteret vetít a Zalán futása mögé: a hősök a hagyomány részévé váltak, létezésük realitásának fokát Debreczeni Márton megnöveli a megismételt szó ősidőktől ismert erejével.

Valószínűleg meglátta-megérezte Vörösmarty Laborczánjában a saját megírandó hősei mintáját. A kióvi csata figurái, magyarok és oroszok egyaránt, sokkal jobban hasonlítanak Laborczánra, mint az Ete-szerű hősökre. Esendőbbek és szenvedélyesebbek, intenzívebb magánéletet élnek, tetteik motivációjában szinte szétválaszthatatlanul keveredik össze személyes ügyük és a közösség érdeke. Már a harc kirobbanásában is ott munkál egy intrikus figura személyes bosszúvágya. A népe főistenét meggondolatlanul megsértő, két tűz közé kerülő Oleg fejedelem, a feleségét és gyerekeit elveszítő Terzán Macduff-i alakja, Réka vallomása Attila haláláról, a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról, a Szabolcsot szinte összeroppantó kétféle hűség, népének ügye és az őt fogságából titkon kiszabadító Thámirának, Oleg leányának tett ígérete, Orton féltékenysége, ármánya és lelkifurdalása, mind olyan alak és történet, amelyben nagyon nagy a magánérzelmek szerepe. Van persze kivétel is: maga Árpád vagy az ellentáborból Oleg fia, a végzettől halálra kijelölt Olizár, aki méltósággal megy sorsa elébe. De a többség Laborczánhoz hasonlóan nyugtalan, nehezen megérthető, többféle ellentétes vágytól szaggatott lélek.

Azzal, hogy mit vesz át Vörösmartytól, Debreczeni Márton értelmezi is a Zalán futását. A klasszicista és romantikus eposzként egyaránt olvasható műnek a romantikusságát érzékeli, azokhoz az összetett, bonyolult személyiségű hősökhöz talál benne követhető és inspiráló hagyományt, akik az ő képzeletében élnek.

Amikor egy hőst megírnak, nem lehet még tudni róla, indul-e majd művek közötti vándorútra. Vörösmarty még éppen megérte A kióvi csata 1854-es megjelenését, de nem tudjuk, olvasta-e, találkozott-e saját ifjúkora teremtményével, az ifjú Laborczánnal, értette-e az akkor már három éve halott szerző egykori szándékát, találkozott-e énekük "az éjnek öröklő/ Néma ködébe hajolt évek halmára borúlván" - mint Thámira éneke idézi a múltat A kióvi csata hatodik énekében.

Szerző: Zentai Mária

Forrás: www.inaplo.hu/mn

A kievi herceg hódolata Árpád előtt (Sávely Dezső rajza)

Útban a haza felé

I.
Honnan jöttek a magyarok
Épp most ezer éve?
Honnan jött a nagy üstökös
Csillag fel az égre?
Honnan jön a földrengető
Villámszóró vihar?
Európa kapujánál
Áll tengernyi magyar.
Európa kapujánál
Sisakerdő fénylik.
- Kik vagytok és mit akartok? -
Remegéssel kérdik.
- Atillának unokái.
Örökünkbe szállunk.
Adtok nekünk szabad utat
Vagy magunk vágjunk?
Összedugja sápadt fejét
A muszkák sok vénje.
- Adunk nektek szabad utat,
Isten legszebb népe.
Adunk nektek szabad utat
Kiev városáig.
Tovább aztán, hogy mehettek,
Majd otthon megválik.
Megindul be a magyar nép
Tengernyi nagy árja:
Mint egy ezüst-nádas csillog
A sok kard és dárda.
S közepén meg mintha lengő
Rózsasziget volna.
A szép magyar asszonyokat
Ökör, bivaly vonja.
Asszonyokat, gyermekeket
Szőnyeges szekéren,
Még a nap is, hogy letekint,
Mosolyog az égen.
Lódübörgés, fegyvercsörgés,
Dal, zene és lárma,
Csengő-csengés, kacaj, beszéd,
Kürtök harsonája,
Egy zsivajjá elegyíti
A sereg két szárnyát.
Elől megyen fehér lovon
A hatalmas Árpád.

II.
Hányi-veti gőgös ember
A kievi herceg.
Alánéz a bástyájáról
És imigyen henceg:
- Lóduljatok vissza innen,
Kutya meg a mája!
Az én földem nem országút,
Hogy mindenki járja.
Megáll Árpád a fal előtt
Aranyos ruhában,
Reszket a nagy gyémántforgó
Ezüst-sisakjában.
Int. S elnémul mögötte a
Hadak minden sora.
- Ez a nép csak előre megy,
Visszafelé soha.
S ahol országút még nincsen,
Majd tapos magának.
Így szól Árpád. Mennydörgés volt
A hangja szavának.
Kardja villant s a sereghez
Így kiáltott: - Rajta!
... Fölviharzott a förgeteg
S szállt ezernyi szablya.
A hágcsókon, mint a méhek
Gomolygó tömege,
Ellepték a vár falait.
Nyüzsögtek fölfele.
Ember embernek a hátán,
A tégla se látszik.
Ijedtében a sok muszka
A pincébe mászik.
- Rajta! - kiált a herceg is.
De a katonái
Alig bírnak félelmükben
A lábukon állni.
Döng a kapu, omlik a fal,
Remeg még a föld is,
A kievi herceg arca
Sárga is, meg zöld is.
Kapkod ide, kapkod oda:
- Űssétek, verjétek!
Fogadott kún katonái
Voltak csak vitézek,
Kirohantak a kapun
És rá a magyarokra.
Küzdött a két bátor sereg
Összekavarodva.
Sokan voltak ám a kúnok
S mind markos legények.
Mögöttük a muszkák is most
Fegyverre kelének.
Hullott a nyíl, mint a zápor,
Csattogtak a kardok
És a szörnyű nagy csatázás
Egész délig tartott.
Mikor a nap delelőre
Megállott az égen,
A herceg már ott könyörgött
Árpád előtt térden.
Ott könyörgött Árpád előtt
Kezét összetéve:
- Ne vedd el az életemet,
Magyarok vezére!
Árpád büszke pillantással
Mérte őtet végig:
- Te leszel a kalauzunk
Atilla földjéig.
Itt egy kicsit megpihentek.
Lovat abrakoltak;
Maguk is a bogrács mellett
Vígan falatoztak.
Ami adót hamarjában
Kievre vetének,
Három arany jutott abból
Mindegyik vitéznek,
Három arany meg egy kulacs
Tüzes, nemes óbor.
Egynémelyik legénykének
Sok is volt a jóból.
Amikor a kieviek
Visszatakarodtak,
Előálltak vezérei
A szétvert kúnoknak.
- Dicső Árpád, béke velünk, -
Imígyen szólának -
Láttuk: nem fajult el vére
a nagy Atillának.
Hazátlanok vagyunk mi is,
Bolygó zsoldos népek,
Csatlakoznánk zászlód alá,
Ha meg nem vetnétek.
Felelt Árpád: - Derék kúnok,
Mind szálig vitézek,
Mint testvérek jöttök velünk
S nem mint zsoldos népek.
S ha Atilla földjét majd
A magyar elfoglalja,
Tinektek is örök helyet
Kerekítek rajta.
Tas vezér a kürtjébe fujt.
Indulót jeleztek
Árpád lovát vezette az
Alázatos herceg.

Forrás: Gárdonyi Géza: Tihanyi Pista és más történetek - Cserepes Laci tudománya
www.brody.iif.hu

Árpád
Egy arc a múltból
Igazság
Eposz
Anonymus
Életút
Ősök
Lebédia
Alduna 1 Cirill és Metód
Kijev
Verecke
Munkács
Ungvár
Bodrogköz
Bereg
Zemplén
Sárospatak
Tokaj
Szerencs
Turtur hegye Bors vezér hódoltatása
Bihar 1 Ösbő és Velek követjárása; Tas, Szabolcs és Tétény vezérek hadjárata
Erdély Tétény vezér hadjárata
Emőd
Mezőkeresztes
Szihalom
Gömör Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hódoltatása
Garam vize Bors vezér hódoltatása
Nyitra Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hadjárata
Alduna 2 Levente vezér hadjárata
Tetétlen
Alpár
Árpádhalom
Pusztaszer
Ópusztaszer
Csongrád
Titel
Zalánkemén
Bolgárfehérvár
Zágráb Bulcsú, Lél és Botond vezérek hadjárata
Bodrog
Csepel 1
Maros-Duna köz Szovárd, Kadocsa és Vajta vezérek hadjárata
Nis Szovárd és Kadocsa vezérek hadjárata
Ecilburg
Százhalom
Baranya Ete és Vajta vezérek hódoltatása
Veszprém Ösbő és Őse vezérek hadjárata
Bodajk
Bánhida
Székesfehérvár
Szt Márton hegy
Csepel 2
Bihar 2 Ösbő és Velek vezérek hadjárata
Csepel 3
Brenta Szalárd vezér hadjárata
Óperencia Kurszán vezér hadjárata
Pozsony
Fejéregyháza
Emléke
Történetírás
Irodalom
Képzőművészet
Munkácsy Mihály
Feszty Árpád
Zala György
Székely Bertalan
Than Mór
Zene
Film
Néprajz
Hagyományőrzők
Neve
Árpád hegy
Árpád halom
Árpád kilátó
Árpád forrás
Árpád fa
Árpád híd
Árpád hajó
Árpád sínbusz
Árpád vonal
Árpád Múzeum
Árpád fürdő
Épület
Egyéb
Hét vezér
Értékelés
Gyalázkodók
Idegen tükör
Rovás
Zusammenfassung
Summary
Árpád év
Száz éve
Felhívás
Hírek
Előzetes
Utólagos
Kapcsolatok