Mi az igazság?

Ez egy nagyon jó kérdés. Hiszen mindannyian örökké az igazságot keressük. (Kivéve persze azokat, akiket másért fizetnek.) Mindennapi életünkben is gyakran tesszük ezt, de ha a történelemmel foglalkozunk, akkor különösképpen gyakran. Szenvedélyesen keressük, és közben azt látjuk, hogy már szinte semmi sem maradt, amiről azt mondhatnánk: ez így volt. Szinte minden témát így kell kezdenünk: ez egy újabb rejtély. Sokszor mondjuk azt is (kissé humorosan, némi öniróniával): mától kezdve így volt.

Mi lehet ennek az oka? Egyrészt bizony annyiszor kívántak bennünket becsapni, félrevezetni, átírni a történelmünket, hogy már senkinek sem hiszünk. Jó okunk van rá. De most foglalkozzunk inkább a másik jelenséggel, amikor tisztességes, jóindulatú emberekről van szó, akikhez a gyanú árnyéka sem férhet, és mégis. És mégis, utólag kiderítjük, hogy nem úgy volt.

Persze lehet, hogy csak rosszul emlékezik valaki. Tévedhetett is. Vagy nem sikerült úgy megfogalmaznia valamit, ahogyan eltervezte ("Egész úton hazafelé, azon gondolkodám, miként fogom szólítani rég nem látott anyám?" - ugye, ugye, még neki sem sikerült!). Aztán az is előfordul, hogy más korok és más kultúrák emlékeivel találkozunk, és másképp értelmezzük, mint ők ("Bülbül-szavú rózsák két mennyei bokra" - lásd: Szondi két apródja). Pláne, ha még más nyelven is van írva, ráadásul, aki írta, nem az anyanyelvén írta (Anonymus). Idegenek írnak idegen kultúráról (spanyolok az indiánokról). Vagy amikor a cenzúra miatt virágnyelven kell írni ("Októberi sajnálatos események"). A nyílt ellenségekről és a fizetettekről most ne is beszéljünk. Szóval ezeknek a dekódolása nem kis feladat.

Talán külön fejezet illetné meg az internet világát. Mert ez bizony alaposan átformálta az igazsághoz, vagy ahogyan itt mondják: az információhoz való viszonyunkat. Ami jó: kitárult a világ, olyan irtózatos mennyiségű információ hullott az ölünkbe, amiről azelőtt álmodni sem mertünk. Ami rossz: kitárult a világ, olyan irtózatos mennyiségű információ hullott az ölünkbe, amiről azelőtt álmodni sem mertünk. És nem tudjuk áttekinteni (míg a fél életünk munkájával összegyűjtött saját könyvtárunkat azért többé-kevésbé igen). És nem tudjuk a hitelességét ellenőrizni. Itt most szabadság van, bárki megírhatja az igazságot. És az ellenkezőjét is. Akár névtelenül is. Akár más-más álnéven is. Állítás állítás ellen. És nem áll ott az állítás mögött a hitelesítő személyiség (aki nem csak egy név, hanem akit ismerünk is). És nem tudjuk ellenőrizni a forrást.

Áttekinthetetlen tömegű információ áramlik és szaporodik. Legjellegzetesebb jellemzője a visszaköszönő mondat. Ha valami egyszer felkerült, akkor elkezd burjánzani, ezernyi helyen bukkan fel újra, követhetetlenné és kiirthatatlanná válik. Ez jó is, mert nem lehet elfojtani az igazságot (meg persze a hazugságot sem). De visszakövetni sem. Mert jó esetben is legfeljebb csak a forrás forrásának a valahányadik forrásáig jutunk el. Legnagyobb jóindulattal sem találjuk meg az ősforrást. A másolás első osztályú népszokássá vált. Ez is jó, mert így népszerűsítjük azt, ami arra érdemes. Össznépi szinten választjuk ki az információáradatból az általunk fontosnak tartott dolgokat (nem kell megvárni az utókor ítéletét). Gyémánt félkrajcárok után kapirgálunk az áttekinthetetlen információhegyeken. A megtalált félkrajcárokat aztán albumokba rendezzük és megosztjuk másokkal (az informatikusok ezt hívják újabban web 2-nek). Vagyis jól látszik a tendencia: fellapátoltuk az információhegyeket, most pedig igyekszünk megszűrni, rendszerezni és áttekinthetővé tenni.

Lassan eljutunk a lényeghez: a kollektív ismerethez. Szokás ezt a modernkor és technika áldásának tekinteni. Pedig dehogy a modern koré. Így van ez már évezredek óta (csak nem neveztük web 2-nek). Állítólag Petőfi sohasem szavalta el a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Komoly emberek derítették ki, hihetünk nekik. És mégis. Másfél évszázada magyarok milliói látták és látják lelki szemeikkel Petőfit a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavalni. Akkor most mi az igazság? Nyilván nem szavalta el (akkor tudnánk róla). Ma már az is nyilvánvaló, hogy a nép azt várta (vártuk) tőle, hogy elszavalja. Ha valaki nem felel meg az elvárásoknak, méltatlan a bizalmunkra, azt félretesszük, elfelejtjük (kidobjuk a szemétdombra?). Petőfi azonban méltó volt. Kritika nem érheti. Ezt a hibát mégis elkövette. Mit lehetett tenni, a nép emlékezete korrigálta, kijavította a hibát, és mégis elszavaltatta vele. Aki méltó a tökéletességre, az legyen is tökéletes. Nem is akkor élt az a császár, akit Lehel fejbevágott a kürtjével? Nem baj, biztos megérdemelte, ezért fejbe vágattuk vele. Feszty Árpád lovasai a hátukon viselik a tegezt? Ejnye. Nem tudta. Pedig egyébként mennyire igyekezett. Amit tett értünk, az nem semmi. Annyit mi is megtehetünk érte, hogy ezt a kis hibát nem vesszük észre. Nem úgy néz ki egy turul, ahogyan Herman Ottó tanácsolta az ezredév szobrászainak? Nem baj, mi turulnak látjuk. Annak látjuk, aminek lennie kellett volna, aminek eredetileg is szánták. Mert egyébként gyönyörűek és közel állnak a szívünkhöz. Néha aztán a sors olyan mostoha hozzánk, hogy megadja a valóságos korrekció lehetőségét is. Amikor az ezredévi lendületben emléket állítottak a Cenk-tetőn, egy honfoglalás-kori harcost tettek a tetejébe. Nem vették észre, hogy a nép szívében az ott Árpád helye. Mert az egy egyedül őhozzá méltó hely. A románok bezzeg észrevették: le is rombolták, de azonnal. A székelyek szívében azonban ott maradt, kilencven évig ott őrizték és végül "újra" felállították, de ezúttal már Torján és ezúttal már valóságosan is Árpádként.

Hiteles az, amit annak elfogadunk. Amit a nép szeretete megőrzött, az mindenképpen hitelesebb a megbízott bértollnokok írásainál. Amit a nép emlékezete egy személyhez hozzáfűz, az valójában elvárás. Megfelelt-e neki, vagy sem, az ma már talán eldönthetetlen. De a lényeg, hogy képesnek tartotta rá, hogy megfeleljen, ezért megadta neki a bizalmat - így utólag is. Amit a nép Mátyás királyhoz fűzött, az a saját vezetőivel szembeni elvárás. Mátyás legalább méltó volt hozzá. Odakötötte-e Árpád a lovát a hédervári tölgyfához? Ma már mindegy. A lényeg, hogy elvárták tőle, hogy eljöjjön közéjük (merthogy maguk közül valónak érezték, akinek közöttük a helye) és mivel úgy tekintettek rá, mint aki ezt meg is tenné, ha lehetősége nyílna rá, megőrizték látogatásának az emlékét.

Mi hát az igazság? Ahogy azt a jó öreg László Gyula szokta volt mondani: "így is történhetett". Vagy mégis inkább: így kellett volna történnie?

Ki tudja?

Árpád
Egy arc a múltból
Igazság
Eposz
Anonymus
Életút
Ősök
Etelköz
Alduna 1 Cirill és Metód
Kijev
Verecke
Munkács
Ungvár
Bodrogköz
Bereg
Zemplén
Sárospatak
Tokaj
Szerencs
Turtur hegye Bors vezér hódoltatása
Bihar 1 Ösbő és Velek követjárása; Tas, Szabolcs és Tétény vezérek hadjárata
Erdély Tétény vezér hadjárata
Emőd
Mezőkeresztes
Szihalom
Gömör Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hódoltatása
Garam vize Bors vezér hódoltatása
Nyitra Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hadjárata
Alduna 2 Levente vezér hadjárata
Tetétlen
Alpár
Árpádhalom
Pusztaszer
Ópusztaszer
Csongrád
Titel
Zalánkemén
Bolgárfehérvár
Zágráb Bulcsú, Lél és Botond vezérek hadjárata
Bodrog
Csepel 1
Maros-Duna köz Szovárd, Kadocsa és Vajta vezérek hadjárata
Nis Szovárd és Kadocsa vezérek hadjárata
Ecilburg
Százhalom
Baranya Ete és Vajta vezérek hódoltatása
Veszprém Ösbő és Őse vezérek hadjárata
Bodajk
Bánhida
Székesfehérvár
Szt Márton hegy
Csepel 2
Bihar 2 Ösbő és Velek vezérek hadjárata
Csepel 3
Brenta Szalárd vezér hadjárata
Óperencia Kurszán vezér hadjárata
Pozsony
Fejéregyháza
Emléke
Történetírás
Irodalom
Képzőművészet
Munkácsy Mihály
Feszty Árpád
Zala György
Székely Bertalan
Than Mór
Zene
Film
Néprajz
Hagyományőrzők
Neve
Árpád hegy
Árpád halom
Árpád kilátó
Árpád forrás
Árpád fa
Árpád híd
Árpád hajó
Árpád sínbusz
Árpád vonal
Árpád Múzeum
Árpád fürdő
Épület
Egyéb
Hét vezér
Értékelés
Gyalázkodók
Idegen tükör
Rovás
Zusammenfassung
Summary
Árpád év
Száz éve
Felhívás
Hírek
Előzetes
Utólagos
Kapcsolatok