A honteremtés eposza

Régi téma a magyar irodalomban az ún. elveszett ill. meg sem született ősi magyar eposz kérdése. Tankönyveinkben nem is rejtett kajánkodással taglalják, hogy hányan próbálkoztak a megírásával, de senkinek sem sikerült. Arany János is csak a tervezésig jutott és csak néhány töredékkel készült el. (Csak zárójelben jegyzem meg, nem a sorok száma számít. A Rege a csodaszarvasról szépségében felülmúlhatatlan. Nagy múltú népek esetében az sem sokat számít, hogy ezer évvel előbb, vagy utóbb vetik papírra.) A tankönyvírók megnyugodtak: az eposzt nem kell elemezniük, mert nincs. A magyar nép egy eposz létrehozására (is) képtelen volt. Pedig nagyon akarta. De hát ezek csak erre képesek. (Vajon ők melyik nép fiai, hogy ez ilyen örömet okoz nekik? De ez is csak zárójeles megjegyzés.)

Pedig hát megvan. Itt volt mindig a szemünk előtt, csak nem láttuk meg. Pontosabban kiretusálták előlünk. Mert ők azért tudták, hogy mi ez. Felismerték. Felismerték és megelőztek bennünket. Mielőtt rácsodálkozhattunk volna, gyorsan bebizonyították róla, hogy megrögzött hazudozó. Kitalálta az egészet. Pontosabban csak a felét. A másik felét ugyanis lopta. Találkozott egy analfabéta külföldivel és tőle hallotta. A többit pedig hozzáköltötte. A helynevekből kitalált személyeket fabrikált és sosemvolt tetteket vitetett végbe velük. Ráadásul saját korának viszonyait és népeit vetítette vissza az időben. Talán már akkor is azt várta az uralkodó az értelmiségtől, hogy hazudjon? Nem őseinek igaz történetét, óh nem! Igaz, még éltek azok a nemzetségek és családok, akiknek az ősei részvettek az eseményekben. Sőt, éppen ezért számítottak neves családnak, tehát alapvető érdekük volt a történtekre való igaz emlékezés. De ők sem szóltak. Csak a késő utókornak tűnt fel a sok hazugság! De akkor aztán megkezdődött a helyretétel! Igaz, hogy ma már nem tudunk latinul. Kis butusok vagyunk. De nem baj, lefordították nekünk és meg is magyarázták (ha netán még így sem értenénk). Tehát a személyek helynevekből készültek, a helyszínek nem léteznek ill. azonosíthatatlanok, a dátumok ellentmondanak minden forrásnak, egyszóval elképesztő. Hogy a régészet sorra megerősíti a leírtakat? Erről felesleges beszélni.

Szerencsére akadt valaki, aki még tud latinul. És nem tőlük kapja a fizetését. És nem volt rest, újrafordította és újraértelmezte Anonymus örökbecsű művét. A dolgok nagyjából a helyükre kerültek. Lehet még finomítani, de a mű megvan. Már csak egy újabb Arany János kellene, aki irodalmi mezbe önti. De a tartalma már kibomlott, levetette magáról a hazugság burkát. (Istenem, még a dátumokat is félrefordították!)

Nyilván sok vita lesz még az egyes helyszínekről, történésekről, dátumokról. De vajon tudja-e valaki, hogy Odüsszeusz merre járt? (A rekonstrukciós kísérleteknek könyvtárnyi irodalma van.) Igazolhatók-e vajon oklevelekkel a helyszínek, személyek, történések? És a dátumok? És ha nem, akkor Homérosz is krónikus hazudozó? Mindenesetre róla ezt még nem hallottam.

Az igaz, hogy Anonymus nagyon furcsákat ír. A csaták után nem irtják ki az őslakókat, hanem védelmükbe veszik. Sőt, legtöbbször csata sincs. Meg ellenség sem. Az őslakók elébük jönnek és örömmel üdvözlik őket. (Vajon nem tudják, hogy ilyenkor a mocsarakba és a barlangokba szokás elbújni?) Nem fogják el, nem erőszakolják meg, még csak rabszolgának sem adják el Ménmarót lányát (ahogy illene), hanem Árpád fia, Zoltán felesége lesz.

Ki érti ezt? Aztán az a sokfajta nép. Nincs egységes, tiszta nemzetállam megteremtés. A városokat nem rombolják le, hanem megerősítik. Nincs meglepetésszerű támadás, agresszió. (Agresszió? Ez a szó még nem is ismert.) Előbb követek jönnek-mennek. Többször is. Harcosok csak akkor, ha más lehetőség már nem maradt. Aztán mindent elrendeznek. Jogilag tisztáznak, hogy soha többé senki ne vonhassa kétségbe. Olyan rendet teremtenek, ahol a rablóknak nincs helyük. Ráadásul nem akarják meghódítani az egész világot. Csak az kell nekik, ami jog szerint az övék. Ahol őseik éltek.

Valószínűleg éppen ez volt a legnagyobb bűnük. Anonymusé pedig, hogy leírta. Így megmentette a feledéstől. Ráadásul a kézirat meglapult idegen földön és túlélte a századokat. Nem sikerült elpusztítani, megmaradt tanúnak. Akkor legalább hitelteleníteni kellett.

Anonymus műve szellemiségében mindenképpen igaz. Hogy Árpád melyik dombnál állt meg, azon még lehet vitatkozni. De hogy milyen eszme vezérelte, mi volt a szívében, arról hiteles képünk van. Nemcsak eszmei képünk, hanem valóságos is. A Képes Krónika miniátora megfestette számunkra. Itt áll előttünk Árpád, vezértársai gyűrűjében. A fényképezőgép feltalálása óta szoktak az emberek ilyen lelkesen odaállni a gép elé. Mint egy évzáró iskolai csoportképen. A hátul állók nyújtózkodnak, behajolnak, nehogy lemaradjanak. Hiszen nem maradhat ki senki. A művet közösen hozták létre, mindenkinek itt a helye. A jól végzett munka örömével állnak itt, hiszen teljesítették, amit rájuk róttak a századok. Együtt, testvérként, mindörökké.

Ez a lényege az egésznek. Ez az igazi örökség, amit ránk hagytak.

A többi már a mi feladatunk.

Zusammenfassung: