Popovics Béla

80 esztendeje szállt el a munkácsi turulmadár

1924. december 17-én rombolták le végleg a szobrot

Azért ragadtam tollat a munkácsi turul történetének felidézéséhez, mert a közelmúlt kiadványai szinte kivétel nélkül annak a téveszmének az elterjedéséhez járultak hathatósan hozzá, amely az ungvári várkertben ma is látható vasmadárral azonosította a valaha a munkácsi várhegy északkeleti fokáról, egy impozáns millenáris emlékmű tetejéről Verecke felé tekintő, csőrében kardot tartó hatalmas turulmadarat. Jelen írás a kutatás újabb eredményeinek ismertetésén túl azért aktuális, mert 1924. december 17-én, tehát pontosan nyolcvan esztendeje kényszerítette a cseh hatalom leszállásra a magyarság szent madarát, amely csupán huszonnyolc évig hirdethette Munkácson a magyar nép ezeréves Kárpát-medencei jelenlétét.

Az alábbiakban következzék teljes egészében az egyetlen fellelhető kordokumentum, amely a szemtanú hitelességével és mély fájdalmával örökíti meg a turulmadár eltávolítását a munkácsi millenáris emlékműről.

A szomorú eseményről a város magyarságának egyik kiemelkedő személyisége, R.Vozáry Aladár újságíró így számol be a Munkács című lap december 28-iki számában: "Idestova harminc esztendeje annak, hogy Magyarország ezeréves fennállását ünnepelte. Nagy és fényes volt az ünnep, amely a testvértelen, rokontalan nép európai országlásának ezer évét hirdette. Az ezer év ritka évforduló még a népek, nemzetek és országok életében is és a magyarság százszorosan büszke lehet arra, hogy ezt megérte s megünnepelhette, mert Magyarország ezer éve küzdelmesebb volt, mint bármely más nép és ország ezer éve. A magyar nép és Magyarország történelmi feladatot teljesített, mikor ezer éven át védte Európát a barbár Kelettel szemben. És a magyar becsülettel teljesítette történelmi hivatását. Ezer éven át harcolt, küzdött, hogy Nyugaton nyugodtan dolgozhassanak, fejlődhessenek a nemzetek és országok. Vérzett, hogy a Keplerek, Galileiek, Newtonok, Fultonok munkálkodásukkal előbbre vigyék az emberiséget. Ilyen misszió kevés népnek, kevés országnak adatott. Joga és oka volt tehát a magyar nemzetnek és Magyarországnak a millénium ünneplésére.

A lezajlott ünnepségeknek központja Budapest volt, de voltak ünnepnapjai Magyarország minden városának, és a magyar végeken, az ezeréves múlt nevezetesebb helyein emlékoszlopot állított, emléktáblát helyezett el a nemzet, hirdetve létét, nagyságát, dicsőségét.

Emlékoszlopot állítottak a munkácsi vár keleti oldalára is. Az emlékoszlopon kiterjesztett szárnyakkal, karddal a csőrében hatalmas turul lebegett, a magyar hőskornak szent madara. Emléktáblát helyeztek a vereckei szoros egyik ormára is.

Az oszlopok, a táblák erősen voltak építve, hogy egy újabb ezer esztendő múlva is hirdethessék a múltat, a régi dicsőséget, az ezeréves állami lét ünnepét. Az idő nem is bírt volna velök, csak az emberi kéz mozdíthatta ki azokat helyükről, csak emberi gyűlölködés rombolhatta le azokat.

Változtak az idők. A végeknek új urai lettek, és pusztulásra, ledöntésre, eltávolításra ítéltettek az oszlopok és emléktáblák. Pedig azok nem ártottak senkinek és semminek, nem árthattak senkinek és semminek, hiszen élettelen és lelketlen anyagból voltak. De ártalmatlanságuk ellenére is pusztulniok kellett a végekről, mert a múltról beszéltek, a múltat idézték, és a múlt zavarólag hatott az új alakulatokban. Az oszlopok és emléktáblák közül talán már egy sincs a régi helyén.

A magyar végeken sötét éjszakákon robbanások szörnyű zaja hallatszott, titkos kezek nem tudtak várni, hogy a műemlékeket, ha már így kellett lenni, szakavatott kezek szedjék le. Dőltek, mélységbe hullottak összetörve az emlékoszlopok, kiemeltettek s megcsonkíttattak az emléktáblák és helyük eltorzítva, csonkán maradt. A vereckei szoros egyik sziklaormán elhelyezett emléktáblát két évvel ezelőtt rombolták ki szentségtörő kezek és most sor került a munkácsi vár turulmadarára is.

A munkácsi várat a csehszlovák hadügyi kincstár nagy költséggel kaszárnyává alakíttatja át és átalakítás közben sor került a turul lerombolására, az emlékoszlop lebontására is. Ez a művelet 124 000 koronába kerül. A munkálatok októberben kezdődtek meg és a nyugatról érkező, a nyugatra induló munkácsi vonatok utasai s a vár alatt elhaladó emberek már hetek óta látják, hogy a millenáris oszlop körül nagy s erős állványzatot emelnek. Sokaknak szívébe markolt a turul leszedésének híre, az állványok látása, sokak lelkét fájdalom, keserűség töltötte el, hogy e történelmi emlék lebontásra van ítélve.

Ködös nap volt környékünkön is december 17-e. A turul csőrében e napon már nem volt ott a kard, azt már előbb kivették. Délután a lenyugvó nap sugarai áttörtek a ködön s bearanyozták az állványbörtönbe zárt turult. Az oszlop körül emelt állványon minden hang és szó nélkül dolgoztak a munkások. Sem dal, sem fütty, mely a munkát kísérni szokta, nem hallatszott. A vár, mint az utóbbi időben mindig, nem hivatalos és nem katonai személyek előtt zárva volt. A falu utcái is üresek voltak, csak az ablakokból nézték a sváb gazdák, mi történik fenn a várban.

Délután fél három óra körül járt az idő. A turulnak kőkockába ragadó karmait lefűrészelték. Az oszlop tetején hosszas és erős munka után egyszer csak megmozdult a turul. Az emberkezek megmozdították, kimozdították helyéről. Lánc, kötél, a rabság szimbólumai vették körül s aztán parancs és utasítás szerint leeresztették a földre. Nem hangzott továbbra sem egyetlen hangos szó sem. Azoknak bensejében, akik ott voltak, sírt a lélek, zokogott a szív. Fájt nagyon, fájt kimondhatatlanul, ami történt. Az állványon dolgozó s magukat most nemzetközieknek valló őslakó munkások keblében is minden nemzetköziség ellenére fájóan dobbant meg valami, amint hozzáértek a turulhoz, amint leeresztették a leláncolt magyar vasmadarat. És egy távolabb eső faluban megszólalt a lélekharang. Valakinek lelke ugyanakkor szállt vissza az egek Urához...

Az oszlop teteje üresen maradt. Csak a karom kapaszkodott erősen a kőkockába. Másnap az is lekerült a vár egyik sáncába. A turult a városi katonai raktárba szállították és a hét végére eltűnik az oszlop felső részének minden nyoma, csak a talapzat marad helyén...

Most már örülhetnek azok, kiknek szemét, lelkét, gondolatvilágát bántotta a turul. Az oszlop és a turul nem zavarja tovább senki érzését. De azok, akik lebontását és eltávolítását sürgették és elhatározták, nem végeztek alapos munkát. Mert még mindig ott van a vár, amely a múltra emlékeztet. Ha a múltat s annak minden emlékét el akarják temetni és pusztítani, bontsák le a várat, szedjék szét a várdombját, fordítsák új irányba a Latorca folyását, tüntessék el a várat koszorúzó hegyeket, mert ezek mind, mind a múltra emlékeztetnek.

A turul s a millenáris oszlop most már nem bántja azok szemét, akiknek eddig bántotta. De bántja a mi lelkünket az az üresség, mely a turul s az oszlop helyén van. Valahányszor a vár alatt elmegyünk, lelkünk fel fog sajogni és fájdalmas érzéssel fogunk az üres helyre mutatni: ott szárnyalt a turul, ott állt az oszlop. Ezt fogják mondani unokáink is. Ők is tudni fogják, hol volt a turul és az ő lelküknek éppen úgy fog fájni az emlékezés, mint fáj nekünk, hogy nincs helyén a turul...

Te pedig vas turulmadár, őseinknek szent madara, ki vezetted a honfoglalókat úttalan utakon, míg ideértek, menj utadra, hová parancsolnak! Nem felejtünk el. Viszed magaddal lelkünk szent érzéseit. Emlékezni fogunk Reád, valahányszor a hegy fokára nézünk s gondolunk, hol régen voltál. Nem kísérünk el, mikor vonatra tesznek, nem borítunk be télen is zöld levelekkel, de lelkünk Veled, minden érzésünk Nálad lesz. Zokogni fog a szívünk, mikor a vonat megindul Veled, mikor búcsút veszel a munkácsi vártól, honnan vigyáztál bérceinkre, völgyeinkre, vizeinkre, síkságunkra. Isten veled, turulmadár!

Ti pedig, nagy urak, kiknek ma ősi földünkön a hatalom kezetekbe adatott, ne vegyétek rossznéven, hogy mi, kik e földnek őslakói vagyunk, búcsúzunk a turulmadártól. Ne vessetek ránk követ azért, ha fáj a lelkünk, mikor a múlt szent madarának sorsára gondolunk. Ti is csak így tennétek. És kell jönni időnek, mikor belátjátok, hogy kár volt a turult leszedni, az emlékoszlopot lebontani. Jönni fog idő, mikor belátjátok, hogy csak az az ország lehet boldog, nagy s hatalmas, melyben mindenki érzését, minden nép emlékeit tiszteletben tartják".

A korabeli sajtókiadványok tanúsága szerint a munkácsi turul kapcsán volt egy olyan terv, hogy karácsony hetében leszedik az obeliszkről, a vár közelében lévő vasúthoz szállítják és átadják a sátoraljaújhelyi magyar hatóságoknak. Nem így történt... Több mint tíz esztendő elmúltával, 1935. március 31-én a Pesti Naplóban a következőket olvashatjuk: "Sátoraljaújhely már régebben akciót indított, hogy a munkácsi millenniumi emlékművet, a híres turulmadarat, amelyet a csehek még 1924. december 17-én lefűrészeltek a Rákóczi-vár oldaláról, megszerezze és Sátoraljaújhelyen állítsa fel. Sátoraljaújhelyen nemrégiben új akció indult. Kozma György főispán a miniszterelnökhöz fordult. A miniszterelnök felvette a kapcsolatot a cseh külügyminisztériummal, ahonnan közölték, hogy az ügyben nem tárgyalhatnak, mert a turul be lett olvasztva és anyagát egy cseh hősi emlékmű öntéséhez használták fel." A cseh minisztériumnak vagy nem voltak pontos értesülései a turul sorsa felől, vagy - és ez a valószínűbb - tudatosan félrevezette a magyar kormányt.

A cseh emlékmű elkészítésének a gondolata valóban felmerülhetett 1924 végén, mert egy korabeli munkácsi újságcikk is tudni véli, hogy a turult a cseh sólyommal, a sokollal akarták kicserélni a hatóságok, s a ruszinszkói csatlakozás napját egy emléktáblával készültek megörökíteni. Ellenben ez sem történt meg. A millenáris emlékmű köveinek jelentős része Ungvárra került, amit Munkács azután sem tudott visszaszerezni , hogy 1938 novemberétől 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott ez a terület. (A kövek nagy része ma is ott található!)

A turulmadár a munkácsi vár udvarán árválkodott a cseh megszállás évtizedeiben. Az első bécsi döntést követő visszacsatoláskor a városi helyőrség tagja volt néhány hónapig a kiterjedt munkácsi rokonsággal rendelkező Balássy Andor is, akinek egyébként több mint két évtizeddel korábban az újpesti gimnáziumban volt tanártársa és nagyon jó barátja Babits Mihály. A Latorca-parti városban századosi rangban szolgálatot teljesítő Balássyt a turullal a háttérben megörökítő fénykép bizonyíték arra, hogy 1938 vége és 1939 eleje között a várban volt a ledöntött madár. Akkor még nem gondolta senki, hogy néhány év múlva végleg befejezi pályafutását a millennium emlékét itt 1896 óta hirdető alkotás.

Egy munkácsi lakos visszaemlékezéseinek köszönhetően tudjuk rekonstruálni a végjátékot, ugyanis házában szállásolták el egy ideig azokat a szovjet tiszteket és katonákat, akiknek közvetlen szerepük volt a turul elpusztításában. A Munkácson berendezkedő új hatalom a városháza előtti valamikori Árpád téren építtette meg 1945 májusának végére emlékművét, amelynek tetejére egy ötágú csillag került. A kivitelezéssel megbízott tisztek ennek anyagához használták fel az addig a felső vár udvarán, a kút közelében a földön szunnyadó turulmadarat. Utasításukra szétdarabolták, részenként teherautóval a város közelében lévő frigyesfalvi vasgyárba szállították, s beolvasztották a fémmadarat. (Milyen szomorú: korábban ez a gyár öntötte az első Kossuth-szobrot, a munkácsi podheringi emléktáblákat, most pedig ebben a gyalázatban kellett közreműködnie!)

A hatalmas munkácsi turul beolvasztott alapanyagából a valamikori Schönborn-grófok által alapított frigyesfalvi vasgyárban sorozatban gyárthatták a nagyrészt a városok és falvak központjaiban felépített szovjet emlékművekre az ötágú csillagot. Jutott belőle Kárpátalja több helységébe is, sőt tudomásunk van róla, hogy Magyarország és Csehszlovákia területére is szállítottak hasonló célból.

Ebben a szomorú történetben egy kis vigaszt nyújthat, hogy mégis megmaradt valami az utókor számára a munkácsi turulos emlékműből és magából a madárból is. Az egészhez képest nem sok, de nagy valószínűséggel az egyetlen fellelhető rész, s ezért felbecsülhetetlen érték minden jóérzésű magyar ember számára. A Latorca-parti városból elszármazott, s jelenleg Amerikában élő Pákh család jóvoltából megmenekült az enyészettől három kőtömb, melyen faragott kőfejek és egyéb díszítőmotívumok reliefjei láthatók a valamikori északkeleti bástyán felépített millenáris emlékműből (ma egy családi ház udvarán megtalálhatók Munkácson), valamint a turulmadár lefűrészelt vörösréz (más források szerint bronz) lábfejei, amelyek viszont a tengerentúlon vannak. Az Amerikában élő Pákh Imre segítőkészségének köszönhetően megkaptuk az értékes relikvia fényképét, amelyből érzékelni lehet a valamikori hatalmas madár arányait is az odahelyezett mérőszalag által. Csak a lábfej hossza megközelítőleg 40 centiméter volt a kép tanúsága szerint! A turulmadár teljes szárnyfesztávolsága meghaladta az öt métert...

A gazdag magyar mondavilág egyik legrégebbi története meséli el Álmos fejedelem születését és az Árpád-ház eredetét, mely szerint Emesét álmában a turulmadár teherbe ejtette (más változat szerint csak dicsőségét jövendölte meg születendő fiának és leszármazottainak). A kerecsensólyommal azonosítható totemállat a magyarság ősi eredetének, töretlen élniakarásának és nemes szárnyalásának lett a jelképe.

Szívbemarkolóan fájdalmas azt tudni, hogy a gyalázatos trianoni diktátum után a csehek nyolcvan esztendővel ezelőtt a földre kényszerítették a munkácsi turulmadarat, s két évtized múlva a totalitárius szovjet rendszer ötágú jelképeit öntötte ki a magyarság szent madarának beolvasztott érctestéből.

Forrás: www.karpatok.uzhgorod.ua (A hetilap 207-208. száma, 2004. december-2005. január)

Zusammenfassung: