Popovics Béla

Egy álom félszázados kálváriája

A munkácsi Árpád szobor története

Sajtótörténeti kutatásaim során sikerült rekonstruálnom egy soha el nem készült munkácsi emlékmű, a millenniumkor a város főterére megálmodott Árpád-lovasszobornak a krónikáját. Az alábbiakban ennek a gazdag forrásanyagnak a legfontosabb vonatkozásaival ismertetném meg a tisztelt olvasót.

Thaly Kálmán országgyűlési képviselő egy fővárosi lapban 1882-ben megjelent cikke és az ebben az esztendőben folyó hírlapi vita terelte a közvélemény figyelmét egy ilyen alkotás felállításának szükségességére valahol az ország területén. Azt hangsúlyozta a szerző, hogy amennyiben a millenniumkor a nemzet szobrot emelne, az csakis a honalapítást jelképező vagy egy Árpádról készült emlékmű lehetne.

Az ezredéves ünnepségek előkészítésére létrehozott bizottság 1891-ben megtartott ülésén Zichy Jenő gróf terjesztette elő azt a kormánynak is benyújtott tervezetet, amelyben először szerepelt a javaslat: az országos ünnepségek egyik eseménye a Munkácson felállítandó Árpád-szobor leleplezése legyen.

A honfoglalás története és főleg annak helyi vonatkozásai nagyon elevenen jelen voltak a Latorca-parti város szellemiségében.

Anonymus említi A magyarok cselekedetei című alkotásában, hogy a hegyeken átkelő fáradt honfoglalók negyven napon át itt pihenték ki fáradalmaikat. Valószínűleg ebből merített az a munkácsi monda is, miszerint a város északi részén elterülő Csernek-hegyen tábort verő Árpádnak innen tetszett meg a várhegy, amelyen a táltosa verte fel sátrát. A magyarok vezére egy fehér ló ellenében elcserélte a magaslatot. A hagyomány szerint az innen Ungvár felé továbbvonuló sereg hátrahagyott emberei voltak a munkácsi vár első építői. A honfoglalók vezérét nagyon a sajátjuknak érezték Munkács polgárai, s ezért a millennium felfokozott hangulatában őszinte lelkesedéssel foglalkoztak egy itteni Árpád-szobor létrehozásának gondolatával.

A munkácsi sajtóban az első fellelhető cikk a felállítandó műalkotás ügyében 1891-ből maradt fenn. Azt hangsúlyozza a szerző, hogy Munkácsnak "okvetlenül szükséges, hogy legyen valamely hathatós eszköze, amely hazafias lelkesedését állandóan istápolja. Ha pedig ... végigröpítjük tekintetünket a nagy eseményeken, amelyek városunkat nemcsak a honfoglalással hozzák a legszorosabb, elválaszthatatlan kapcsolatba, de amelyek azután is úgyszólván minden porszemet történelmi ereklyévé tettek: teljes joggal mondhatjuk, hogy Árpád szobrának felállítására egész Magyarországon méltóbb hely nincsen Munkácsnál!"

A nemes ötlet igazából 1893-tól vált valóban a munkácsiak közügyévé. Tulcsik Ferenc itteni újságíró és alkalmi versek szerzőjének tollából ugyanis ekkor született meg az az írás, amelyet a lap a vezércikk helyén közölt, kiemelve ezzel az ügy fontosságát.

Ezekben az esztendőkben országszerte egyre fokozódott a millenniumi ünnepségek iránti érdeklődés. Zichy Jenő gróf és Thaly Kálmán negyven képviselő élén tanulmányi kirándulást is tett a Latorca-parti városban. Az 1893 pünkösdjén tett látogatáskor ígérte meg a gróf a munkácsiaknak, hogy megtesz minden tőle telhetőt, hogy a város az ünnepi programban kellően méltányolva legyen.

A millennium évére viszont a gondolat szép lassan elsorvadt: az országos ünnepségek programjában a munkácsi Árpád-szobor már nem szerepelt. Ekkor kért szót az egyik helyi lap hasábjain a lángoló hitű, legyűrhetetlen akaraterejű munkácsi magyar ember, aldobolyi Nagy Gyula kir. közjegyző, és százforintos adományával megvetette alapját a munkácsi Árpád-emléknek. Vezércikkében egyebek mellett ezt olvashatjuk: "... Miért lett az eszme ... agyonhallgatva? - erre felelni nem tudok, csak hallom lelkemben a keserű hangot, mely e mulasztást elítéli, s érzem szívem hevesebb veréséből, hogy tennünk kell valamit és pedig mielőbb, hogy el ne késsünk."

Felhívására 1896. március 15-én a régi munkácsi városháza tanácstermében értekezletet tartottak, amelyen egyhagú lelkesedéssel foglalták határozatba, hogy a nagy honalapítónak a város piacán szobrot állítanak. Munkács vezetése ki is jelölte a városháza előtti területet, s elkeresztelte Árpád térnek. Az elkerített rész közepére egy háromágú kandelábert állítottak, amelynek helyére 1904-ben egy ormótlan villanyoszlop került (a cseh világban a forgalmi rendőr szószékhez hasonló emelvénye éktelenkedett itt, 1945-ben pedig a szovjet hősi emlékművet építették a helyére).

A millennium közeledte új energiákat mozgósított. Megalakult az Árpád-szobor-bizottság. Egyik díszelnöke Munkácsy Mihály lett. A testület feladatául tűzte ki a költségek előteremtését és a kivitelezés megvalósítását.

A gyűjtés egyik módja a rendszeresen megrendezett és évtizedekig töretlen lelkesedéssel zajló, Munkács határain túl is híressé vált Árpád-bál volt, amelyet először 1896. július 18-án tartottak a város központi millenáris ünnepségeire ideérkező népes vendégsereg jelenlétében.

Ez az első "Árpád-bál nyitotta meg a táncvigalmak, műsoros esték, kirándulások, hangversenyek, műkedvelő színielőadások és egyéb társadalmi meg kulturális események hosszú sorát ..." Nagy Gyulának köszönhették a munkácsiak mindezt, aki az ügy érdekében "megmozgatta a várost, a vármegyét, az országgyűlést, a fővárosi sajtót." Sok híres közéleti személyiség is megtisztelte jelenlétével az Árpád-bált. 1898-ban például Egán Ede miniszteri biztos.

Gyakran rendeztek jótékonysági hangversenyeket Munkácson, amelyek által jelentősen gyarapodtak a szoborhoz szükséges anyagi felajánlások.

Tudomásunk van 1900-ból egy nagyszabású koncertről, amelyre a meghívást Jókai Mór is elfogadta, de végül nem tudott eljönni. Egy később megrendezett hangversenyen Reményi Ede világhírű magyar hegedűművész-társa, Plotényi Nándor is fellépett volna, de végül nem tudta magát szabaddá tenni az időpontra.

A századforduló után újabb lendületet vett az ügy. Tulcsik Ferenc lelkes levele Rákosi Jenőhöz, a budapesti hírlapírók egyesületének elnökéhez is ekkor íródott. Azzal a szándékkal keresték meg a magyar újságírás egyik legnagyobb személyiségét, hogy támogassa a munkácsiak törekvését az Árpád-szobor mihamarabbi megvalósítása terén.

A tervezett szobornak 1905-ben már voltak mintái. Az történt, hogy "egy fővárosi hírneves szobrász, ifj. Vastagh György, ki pusztán kedvtelésből, a művészi feladat nehézségétől izgatva, Árpád-szobor-tervezetekkel foglalkozott, megtudván e város hazafias lakosságának nemes szándékát, levélben fordult Nagy Gyula kir. közjegyzőhöz, melyben szolgálatait a bizottságnak felajánlja."

Napokon belül a városi bazársor egyik üzletében már közszemlére bocsátották a szoborról készült fényképeket, majd ifj. Vastagh György arról tudatta a szoborbizottságot, hogy gipszbe önteti vázlatát. 1905 tavaszán a művész Árpád fejedelem hófehér lovas szobrával Munkácsra érkezett. A városháza tanácstermében kiállított alkotás osztatlan sikernek örvendett. A szoborbizottság egyhangú lelkesedéssel fogadta el kivitelezésre a gipszmintát, viszont a városatyák a szoborbizottság tervét következetesen mellőzték. (Olyannyira, hogy ebben az időben a munkácsi képviselőtestület a városháza nagytermének Árpád és II. Rákóczi Ferenc mellszobrával való díszítését tervezte.)

Röviddel ez után azt javasolta egy indítvány, hogy helyezzék el az emlékmű alapkövét, s ez valószínűleg majd felgyorsítja a megvalósítás folyamatát, de minden igyekezet ellenére ez nem így történt. Az ügybuzgalom lankadása mégsem bizonyult tartósnak. Állandóan akadt valaki, aki felrázta a várost álmosságából, és cselekvésre ösztönözte.

A gyűjtés továbbra is tartott, az összeg folyamatosan gyarapodott. A legkülönbözőbb módon jöttek a támogatások. 1912-ben például id. Vastagh György, a szobrász festőművész édesapja egy festményt, Lehoczky Tivadar pedig egyik új munkájából 300 példányt ajánlott fel a szobor javára. Látva az adakozókedvet, indokolt volt a munkácsiak optimizmusa, viszont Árpád emlékművének a megvalósításhoz nem került sokkal közelebb a város.

Időközben az első hivatalos bírálat miatt a művész az első agyagmintát megváltoztatta. Amikor évek múlva egy másik összetételű zsűri ismét megtekintette az eredeti nagyságában készen álló újabb agyagmintát, "hosszú és beható eszmecsere után, melyben a vezérszót Strobl mester vitte (Strobl Alajos - a szerző), a bizottság azt ajánlotta a megbízott szobrásznak, hogy térjen vissza az első vázlathoz, amelyen a főalak művészi kvalitásai határozottan több lendületet és több monumentalitást mutatnak." A második munkácsi látogatásáról az idő tájt visszatérő művészhez is a szobor első vázlata állt közelebb, ezért örömmel vállalkozott Árpád alakjának újjáteremtésére.

A hivatalos bírálóbizottság is nagy tetszéssel fogadta el a szobormintát, amelynek megvalósítása már nem ütközött anyagi problémákba, sőt a meglévő összeget Ludányi Bay Gábor polgármester alig három esztendő alatt 75 000 koronára növelte.

Csupán öt hónap hiányzott a szobor befejezéséig. Munkácson ekkor az a hír járta, hogy a király gróf Tisza István miniszterelnök által tudatta az országra szóló ünnepélyes átadáson való részvételi szándékát.

Fontos ülésre gyűlt össze az Árpád-szobor-nagybizottság a városháza nagytermében 1914. június 28-án délelőtt 11 órakor. Néhány óra múlva száguldott végig a városon a szarajevói gyilkosság híre. Majd jött a borzalmas világégés ...

A szobor mintája és a bronzból már elkészült részek az ezt követő esztendőkben súlyosan megsérültek.

Az első világháború, majd a terület Csehszlovákiához csatolása megakasztotta az Árpád-emlék megvalósulásának a folyamatát. Egy-két híradás viszont még ebből a magyarság számára oly nehéz időszakból is fennmaradt, bizonyítva az ügy fontosságát.

Arról szerezhetünk tudomást 1927-ből, hogy az öntésre összegyűjtött és a csehek által eddig lefoglalt pénzt a munkácsi magyarság fellebbezése után a hatóság felszabadította. Az összeg - legjobb tudomásunk szerint - visszakerült az illetékesekhez, viszont a csehek alatt a szobor elkészítése nem lehetett napirenden, hisz minden, a magyarok ezeréves itt-tartózkodásának emlékét felidéző alkotást uralomra jutásuk után röviddel módszeresen lebontottak és új létrehozására nem adtak ki engedélyt ...

Az első bécsi döntés után Munkács újra Magyarország része. A cseh világban az ügy politikai okok miatt torpant meg, húsz év alatt érdemben nem is jelenhettek meg a helyi lapokban cikkek a tervezett Árpád-szoborról. Szükség volt egy olyan írásra, amely - felidézve a múltat - újra az érdeklődés középpontjába tereli a munkácsiak nemes kezdeményezését. Dr. Tárczy Károly tollából született meg ez a cikk.

Ezt írja: "Nagyon jól látjuk, hogy az új gazdasági vérkeringés megindításának problémája még sok munkát ad. Emellett az érzelmi és szellemi egybekapcsolódás ünnepi megnyilatkozásai is sok időnket lekötik. Egyszóval az idő, a hangulat mintha még nem volna alkalmas arra, hogy történelmi emlékeink helyreállításának kegyeletes folyamatát megindítsuk. De e vélemény mellett súlya van az ellenkező nézetnek is, hogy ez alól van egy kivétel: a munkácsi Árpád-szobor felállításának kérdése."

A továbbiakban időben visszatérve a XIX. század végére, a szemtanú hitelességével idézi fel dr.Tárczy Károly a múltat: "... a több évtizedes mozgalomnak az lett az eredménye, hogy a világháború kitörésének évében Vastagh György országhírű szobrászművész megbízást kapott a szobor megvalósítására. Akkor kb. 40 000 aranykoronánk volt erre a célra a Beregmunkácsi Takarékpénztárban ... Az átkos Trianon után a többi tervvel együtt ez is meghiúsult.

Az Árpád szoboralap fele elveszett a hadikölcsönbe s a szobor azóta ott várja feltámadását Vastagh művész ... műtermében."

A cikk szerzője 1939-ben alelnöke volt a szoborbizottságnak, de már a század elejétől tevékeny mozgatója a munkácsi Árpád-emlékmű megvalósításának.

A bécsi döntést követően, Munkács visszacsatolásával majdnem egyidejűleg a bizottság is megkezdte munkáját. Konkrét lépéseket tettek az ügy holtpontról való kimozdításának az érdekében. Például a " ...Vozáry Aladár képviselő által készített és a miniszterelnök úrnak átadott memorandum az első helyen kéri a szobor felállítását ..." - írják a lapok.

Majd azt olvashatjuk, hogy "a megfogyatkozott bizottságnak jöjjön segítségére a város új, agilis vezetősége, a mozgalom irányítására pedig fel kell kérni R. Vozáry Aladár képviselő urat és a megyék hivatásos vezetőit, s meg kell kérni a kormányt ennek a feladatnak a megoldására. A honalapító Árpád első szobrának felállítása már régen nem egy város, hanem az egész magyarság becsületbeli ügye ..."

Teljesen reálisnak tűnt ekkor a régen dédelgetett cél, őszinte reményeket keltettek az ezzel kapcsolatos hírek. Munkács küldöttséget is menesztett Budapestre az akkor már idős szobrászhoz, amely hazatérte után beszámolójában az alkotást némi javítás után kivitelezésre alkalmasnak ítélte.

Az újra fellángolt nagy lelkesedés ébrentartásának nem kedvezett a második világégés.

Az ekkor megjelent munkácsi lapokban újra elmaradoznak a hírek az Árpád-szoborról, kicsivel később viszont a bizottsági ülések és az előkészületek láttán úgy érezhette a munkácsi polgár, hogy egy lépéssel közelebb került végre a város az Árpád-szobor felállításához.

Az egyik helyi újság hasábjain megjelent nagyobb cikk ekkor újra felidézi a szobor ötletének megszületését és azt, hogy a hosszú évtizedek alatt mit sikerült az elképzelésekből megvalósítani.

A háború irgalmatlanul törte kerékbe ezt a szép kezdeményezést. A cikkből értesülhetünk arról, hogy "... a szoborra összegyűlt pénz nagy része a m. kir. postatakarékpénztárnál maradt Budapesten. A Munkácson levő pénz megmentése Ferenczy Gyula gyógyszerész érdeme, aki nemes önfeláldozásával őrizte és védte az Árpád-szobor felállításának céljából gyűjtött összeget". A bizottság "... 3000 pengőt utalt ki Vastagh György szobrászművész részére, hogy javítsa ki az Árpád-szobor gipszmintáját, amely a hosszú évek alatt a művész gondos őrizete ellenére is megrongálódott" - teszi hozzá a továbbiakban a szerző. A sajtóból tudjuk meg azt is, hogy "a minta helyrehozása után rövidesen megöntik szobrot, de nem bronzból, mert ez a hadigazdálkodás miatt lehetetlen, hanem alumíniumból. Komoly remény van rá, hogy az öntés költségeit a miniszterelnökség fogja fedezni ..." A szobor felállítása ekkor egyébként 46 000 pengőt igényelt.

A szobor megvalósulása terén a dolgok 1941 őszén a nehézségek ellenére is biztatóan alakultak. Bay Gábor nyugalmazott polgármester kezében volt ezekben a hónapokban az irányítás, "ki rendkívüli lelkesedéssel és fáradhatatlan munkával törekszik egyrészt arra, hogy gyűjtés révén a szükséges összegeket előteremtse, másrészt ..., hogy a szoborhoz szükséges bronzanyagot valahonnan biztosítani lehessen."

Minden lehetséges úton megpróbált támogatókat szerezni Munkács több évtizedes álmának a megvalósítása érdekében: "... egy rendkívül érdekes levélben magához Hitler vezérhez és kancellárhoz fordult, hogy a Szovjetoroszországban zsákmányolt ágyúkból egy párat ajándékozzon a magyar nemzetnek, hogy azok anyagából kiönthető legyen lovas szobra Munkácson annak az Árpád vezérnek, aki az Azovi-tenger partjáról, a Don, Dnyeper, Dnyeszter vidékéről, Kijev tájáról, a mostani harcok ... színhelyéről több mint ezer évvel ezelőtt ide vezette a magyarokat a Kárpát-medencébe, hogy Európának, a nyugati kultúrának és kereszténységnek majd állandó védelmezői legyenek." Említenem sem szükséges, hogy ennek a kérelemnek nem lett foganatja.

A munkácsiak nagy lelkesedése és ügybuzgalma sajnos egy másik város hiúsága miatt bukott meg végérvényesen a szobor megvalósulása előtt. Ennek az esztendőnek az őszén ugyanis Ungvár jelentette be igényét az Árpád-szoborra, szabályosan el akarta perelni Munkácstól az Árpád-kultusz lehetőségét.

Dr. Tárczy Károly húzta meg a vészharangot, kifejezve nagyon sok honfitársa őszinte felháborodását és fájdalmát. A Munkácsot ért megaláztatások Ungvár részéről nem voltak új keletűek. Az egyik legfájóbb pont a cseh világban a főváros kérdése volt. A Latorca-parti város polgárai mindig úgy érezték, hogy annak idején igazságtalanul vitte el a pálmát Ungvár, és lett Kárpátalja fővárosa. A cikkíró az alábbi írásban Munkács és Árpád összetartozását kívánta újfent aláhúzni.

Idézzük: "A diadalmas hadvezér, a nagy honfoglaló, Árpád apánk lábnyomát ... hazánk legtöbb helye érezte, de olyan mélyen, olyan közvetlenül, olyan kimutathatóan egy talajba sem évődött bele, mint Munkács földjébe ... Az kétségbevonhatatlan tény, ... hogy a honfoglaló magyarság zöme - a már Etelközben fejedelemmé választott Árpád vezetése alatt - 895 őszén a Vereckei-szoroson lépett a későbbi Magyarország területére és a Latorca-völgyön ereszkedett alá a mai Munkács határára, ahol megpihent s rendbeszedte hadait a további előnyomuláshoz ... Munkács hosszú évszázadok óta úgy él a magyar köztudatban, mint a honfoglalás térben és időben első szent helye, mint Árpád apánk kimondott, hagyományos városa ... Árpádot el akarják perelni tőlünk. Váratlanul és elég merészen. Annak hírére ugyanis, hogy Munkács új lángra szítja azt a régi, félszázados és erőteljes mozgalmat, amely Árpádnak honfoglaló útja első stációján lovas szobrot akar emelni és ezt a nemes törekvését lassan országos vággyá melengeti: előáll Ungvár és nem kevesebbet jelent be, mint azt, hogy Árpád városa nem Munkács, hanem ő s így a nagy Honszerző lovas szobra is őt illeti ... Igénykeresetében előadja, hogy Munkácson keresztül jöhetett ugyan Árpád, de a honfoglalást Ungvárról intézte, ott "lakozott vala", így aztán az Árpád-kultusz főhelye csak Ungvár lehet ... Mi sohasem mondottuk - olvashatjuk -, hogy Árpád Munkácsé. Árpád minden magyaré. Minden magyar városé és falué. Tehát Ungváré is. Szobrot állíthat neki Ungvár is. Állítson is. De ne a Munkácsét akarja elvinni. Ne irigyelje el tőlünk azt a lovas szobrot, amelynek mi már évtizedekkel ezelőtt elkészítettük a modelljét s amelyet csak a világháború, majd pedig a ránkszakadt cseh rémuralom miatt nem tudtunk eddig ércbe önteni." A szerző a továbbiakban megjegyzi, hogy a munkácsi Árpád-szobor jogosságát megkérdőjelezők "...Ungvárt támogató érveiket Anonymus és Kézai írásaiból veszik, viszont Árpádnak Ungvárott történt fejedelemmé választásáról, ott való lakozásáról és Álmos ungvári feláldozásáról mit sem tud a modern történetírás, így Hóman, Szekfű könyve sem. S ők ... azt tanítják, hogy a hadnagyok Árpádot még Etelközben fejedelmükké tették, ott mehetett végbe Álmos feláldozása is és aztán Árpád hazát szerezni csakugyan Vereckénél jött be és először a mai Munkácson vert tábort s innét vonult tovább a síkságok felé." Írása vége felé Tárczy megjegyzi: "Történelmi köztudatot nem lehet máról holnapra csinálni. Ez lassan érlelődött meg az egymást követő emberöltőkben, de aztán kiirthatatlan is. Márpedig a történelmi köztudat Árpád városának Munkácsot tartja ..."

A cikkháború keményen folytatódott, szinte nem volt olyan lapszám ezekben a napokban-hónapokban, amely valamilyen formában ne reagált volna a két város viszonyát nagyon beárnyékoló szobor-ügyre. Egy másik cikk így reagált az eseményekre: "Nem mi kezdtük. Ungvárral pláne a cseh világban is csak egyszer állottunk szemben, amikor Podkarpatszka Rusz fővárosáért küzdöttünk, akkor sem egyenlő fegyverekkel. Annál feltűnőbb, hogy Ungvár most megint belénk kötött s egyenesen az Árpád-szobrot, az Árpád-kultusz jogát akarja tőlünk elvitatni, kisajátítani... A Trianont követő gazdasági összeomlás majdnem a célnál sújtott ránk, de mi a felszabadulás után annak dacára újra kezünkbe vettük az elejtett fonalat, s most megint eljutottunk a döntéshez, vagy helyesebben az öntéshez, amikor ez a torpedólövés ért bennünket ..."

Ungvár mondvacsinált argumentumokkal igyekezett alátámasztani jogát az Árpád-kultuszhoz és komolyan ügyködött azon, hogy a sajtó felhasználásával a közvéleményt is a maga oldalára állítsa ebben a peres ügyben. Néhány passzus a munkácsi sajtóból: "Ungvárt karjára vette a jószerencse. A csehek máról-holnapra mesterségesen nagyvárossá fejlesztették. A volt Kárpátalja székhelyévé avatták ... Nem akar vád lenni, de azt sem lehet elhallgatni, hogy Ungvár, amely nagy magyarságában ma csak úgy döngeti a mellét, a nyelvi jogainkért folytatott kisebbségi harcok során a lakosság 20 százalékát sem tudta odaállítani a magyar zászló alá, amit Munkács ismételten megtett. Boldog felszabadulásunk után ... (Ungvárból - a szerző) törvényhatósági jogú várost is csináltak. És mert evés közben szokott megjönni az étvágy, egyes ungváriaknak sem elég már a város nevéhez fűzhető "törvényhatósági" jelző, hanem az Ungvár nevéhez értelmezőt is akarnának, szépet, hangzatos, országos hírűvé tevőt: "Árpád városa"..."

Ungvár saját szobor-ügyének sikeres kimenetelében azonban nemigen bízhatott, mert új "bizonyítékot" tárt a nyilvánosság elé igazának alátámasztására: egy budapesti cikk nyomán az egész országot bejárta a hír, hogy Ungvárott megtalálták Árpád apjának, Álmos vezérnek a sírját. "És ha mindezek így vannak, ki merné többé vitássá tenni, hogy Árpád városa nem Munkács, hanem Ungvár?" - állapította meg szomorúan a munkácsi lap. Természetesen rövidesen kiderült, hogy semmi valóságalapja nincs a szenzációnak. Akkor viszont teljesen jogosan tette fel az egyik munkácsi újság a kérdést, hogy az ominózus cikk szerzője "honnan vette az Álmos feltalált sírjáról szóló hírt s kinek a biztatására és érdekében írta meg? A mozgató kéz bizonyosan úgy gondolkodott: a hírt ezer és ezer ember olvassa, az esetleges cáfolatot századrésznyi sem, így aztán könnyen átmehet a köztudatba, hogy Álmos Ungváron fekszik, tehát Ungvár és nem Munkács Árpád városa ..." Írásának végén a szerző bölcsen leszögezi: "Alighanem szebb és jobb volna ..., ha nem egymást bántanánk és nem azon vitáznánk, hogy kinek van több köze Árpád apánkhoz, hanem azon versengenénk, hogy drága hagyatékát ki őrzi, ki védi lelkesebben, önfeláldozóbban és komolyabb munkával."

A munkácsi közhangulatot, az ungvári "támadás" miatt érzett keserűséget híven érzékeltetik a fennmaradt lapok írásai. Néhány szemelvény ezekből: "Ungvár testvér, a cseh uralom alatt nála magyarabb és nála mindig pezsgőbb életű ..., sőt mellőzés ellenére megerősödött Munkács testvérrel szemben ... szeretetlenül viselkedik ... Dagadjon, növekedjék, boldoguljon (a csehek alatt ezt úgyis a mi rovásunkra tette), ám ne az Északkelet-magyarországi terület Isten által ősi idők óta megszabott legtermészetesebb központja, történelmi sarokpillére, kereskedelmi gócpontja, legfőbb útvonala számlájára, hanem a maga tisztes erejéből ..."

Egy másik idézet: "Szívből örvendünk, ha a testvérváros is Árpád-kultuszba kezd ... De ... kijelentjük: minden erőnkkel azon leszünk, hogy Munkács város remekszép Árpád-szobra, országraszóló ünnepség keretében ... előbb itt álljon, mint az ungvári a maga helyén ..., mert ezer évvel ezelőtt is előbb állott itt ..."

Az ungvári elképzelések komolyságát bizonyítja az is, hogy ellátogattak a munkácsi szobor alkotójához Budapestre. Erről a művész fia, Vastagh László számol be Bay Gáborhoz írt levelében: "Tegnap nálunk járt dr. Széll Sándor tb. főszolgabíró, Megay ungvári polgármester megbízásából. Meg akarnák venni az Árpád-szobrot. Konkrét ajánlatot tett Széll. Természetesen mondtuk, hogy az lehetetlen, mert a szobor a munkácsi Árpád-szobor Bizottság tulajdona. Erre kért ajánlatot új Árpád-szobor készítésére ..."

Ennek az udvariasnak éppen nem nevezhető ungvári lépésnek a megítélése egy kicsit finomodik a következő cikk által, amelyben a rivális város polgármesterét kérdezte az egyik munkácsi lap az említett budapesti látogatásról: "Megay polgármester az állítólagos megbízottal, dr. Széll Sándor tb. Főszolgabíróval... tényleg folytatott levelezésből mutatta ki a nyilvánvaló félreértés alapját. A valóság ez ügyben az, hogy dr. Széll Sándor érdeklődött Vastagh György szobrászművésznél az általa alkotott Árpád-szobrok iránt, amint érdeklődött más neves szobrászművészek hasonló alkotásai iránt is. Ungvár városának az Árpád-szobor felállítására vonatkozó határozata egyébként is kizárja azt, hogy az Árpád-szobor felállítását egyszerűen "kész áru" megvásárlásával oldják meg. A törvényhatósági bizottság határozata ugyanis úgy szól, hogy a város országos pályázat meghirdetése útján készíttet méltó emlékművet a honszerző Árpád fejedelemnek ..."

A már három éve tartó vita a két város között, sajnos, felemésztette az energia nagy részét: a szobrot még mindig nem öntötték bronzba, még mindig a művész budapesti műtermében várta a szebb napokat. 1943 tavaszán viszont egy frissen megjelent cikknek köszönhetően egy halvány reménysugárba kapaszkodhattak a munkácsi polgárok, ugyanis Vastagh György ezekben a hetekben restaurálta a forradalom idején, 1919-ben megsérült öntőmintát.

A sajtóban ekkor közzétett cikkeken kívül Bay Gábor, az Árpád-szobor Bizottság akkori elnöke egy kis könyvecskében foglalta össze A munkácsi Árpád-szobor regénye címmel az elmúlt 50 esztendő krónikáját. A szerző reménykedett. Az álom valóra válik című fejezetben többek között ezt olvashatjuk: "A budai Naphegy egyik csendes utcájában áll Vastagh György hatalmas műterme, s annak közepén óriásként tör a magasba a valóra vált álom: a vezérlő fejedelem fenséges alakjának roppant tömege. Mint valami ősmagyar látomás, mint az évezredes magyar erő magasztos példaképe és örökérvényű foglalata. Árpád a honalapító. 1920 óta áll ezen a helyen. Körülötte az évek során kisebb-nagyobb szoborminták sűrű erdeje nőtt: a művész teremtő képzeletének mozgalmas világa. Árpád lovas szobra a maga zordon szépségében úgy tornyosul feléjük, mint óriás tölgy a sűrű berekben ...

Magyarok! Ne hagyjátok, hogy a második világháború vihara ismét rombadöntse ezt a szépséges álmot! Segítsetek! Hozzuk haza Árpád szobrát Munkácsra, a honfoglaló ősök első pihenőhelyére."

A város lakossága bizakodott, hogy sikerül a szobrot a hosszú huzavona után felállítani.

A korabeli sajtóban az utolsó megmaradt írás az Árpád-szoborról 1944 júniusában jelent meg. A már régen távolba vesző szép múlt, a boldog békeidőt felidéző hangulat nosztalgiájával ír a szoborról a szerző. Az írás felidézi a messze földön híressé vált Árpád-bálok hangulatát és azt a letűnt időt, ami már soha nem jön vissza, csak az emlékekben él tovább.

Munkács ekkor nagyon nehéz időszakot élt át. Gyakorlatilag teljes mértékben a németek kezébe került a város irányítása. A gettókból deportálták a zsidókat, a front egyre közelebb került, a menekültek és a visszahúzódó német csapatok a Latorca-parti városon keresztül vonultak az ország belseje felé. Munkács tele volt sebesült katonákkal, szenvedő emberekkel; a polgári lakosság létbizonytalansága és félelme egyre nőtt ...

Sajnálatos, hogy az első világháború és az azt követő cseh megszállás, majd a szobor felállítása kapcsán 1941-től felmerült viták meghiúsították a munkácsiak több évtizedes törekvését. A szovjet csapatok 1944. október 26-án megszállták a várost, s rövidesen elkezdődött a magyarság módszeres elsorvasztása, a "malenykij robot"-ként elhíresült népirtás ... Végérvényesen pont került a közel félévszázados álomra, hogy Munkácson, a honfoglalás első nagy helyszínén méltó emlékműve legyen Árpád fejedelemnek.

Epilógus helyett:

Az 1946-ban elhunyt ifj. Vastagh György hátrahagyott írásaiból tudjuk, hogy 1934-ben a Műcsarnokban centenáriumi kiállítást rendeztek idősb Vastagh György festőművész emlékére. A tárlaton többek között fiának az alkotásai is szerepeltek. Ekkor kelt el annak az Árpád-szobornak a kicsinyített mása, amelynek eredetijét is megcsodálhatták akkor a látogatók. Talán valaki őrzi még ezt a művet. Nagyon jó lenne rátalálni, ugyanis az elkészült másfélszeres életnagyságú monumentális szobor 1945-ben, Vastagh György Tigris utcai műtermének a rombadőltekor örökre megsemmisült.

Forrás: www.karpatok.uzhgorod.ua (A hetilap 2005. évi 228-233 számai)

Zusammenfassung: